Megtaláltattunk

Véletlenek persze nincsenek. Máskor nem szoktam megtanítani a gyerekeknek azt a kis verses imádságot, amit még romantikus szemléletű történelmi kálvinista tanítók hagytak az utókorra, s amit sokan ismernek egykori vallásóráikról:

„Református magyar vagyok,

Amíg élek, az maradok,

Megígérem, megfogadom,

Hogy hitemet holtig tartom.

Ámen.”

Mondom, nem szoktam megtanítani. Ezen az őszön mégis elővettem. Sok új gyerek érkezett hittanra, így hát gondolkodás nélkül kinyomtattam azt az imádsággyűjteményt, amit új kisdiákok szoktak tőlem kapni. Az első imádság ezen a lapon ez a régi, pátosszal teljes identitás-eskü. Tanuljuk meg, gondoltam, és óráról-órára elismételgettük. Az elsős-másodikas kis szájak szavalták ezt a komoly fogadalmat. És ahogy lassan végignéztem az arcocskákon, megborzongtam. Az aranyhajú, pirosló arcú bolyais kislány, a többi közt ijedt madárkaként kucorgó, de már mosolygó másik kislány, a legalább 140-es IQ-jú szemüveges kisfiú most nem ülne itt, nem szavalná a versikét, ha szüleiket nem hozta volna ide valaki az egyházunkba, vagy ha nem lettek volna kereső emberek. Sőt, a zenei zseni fiúcska sem ülne itt egy hagyományos világban, mert édesapja vallási hovatartozása szerint nem reformátusnak keresztelték volna, s csak édesanyja öntudatos kálvinizmusa vezérelte ide hozzánk. Az egész csoportban valójában csupán egy gyermek az, aki régi szokás szerint, apai örökségként is református lenne: a saját fiúnk. 

Valahol itt válik a rácsodálkozás hátborzongató felismeréssé, revelációvá, megvilágosulássá. A gyerekszáj magától értetődő igazságként mondja ki az odatartozás hűségét, ami nem történelmi, nem családi hagyomány. Hitvallás! A szó szoros értelmében vett hitvallás, egy olyan vallás mellett, amely számukra a leghitelesebben, a legszívhezszólóbban közvetíti Isten Igéjét, és Isten szeretetének üzenetét!

Temetjük egyházunkat? Sírunk az elöregedés miatt? Ujjaink reszketve számolgatják, vajon mi történik, ha néhány ezerrel kevesebben vallják magukat reformátusnak? – És hol van a hitünk a Szentlélekben? Hol van az a bizonyosság, ami a gyermekeknél még oly természetes? Hogy Isten akarata szerint van egy keresztyén egyház, amely szerte a világban más-más név alatt, de ugyanúgy az Isten tiszteletének tisztaságát, Isten üzenetének elsőbbségét, a Szentháromság mindenhatóságát vallja és hirdeti? Hol van ez beszürkült református tudatunkban? 

Pedig a reménység itt van a szemünk előtt, csak éppen nem nyitjuk rá tekintetünket. Itt van előttünk a templompadban, a gyermek-istentiszteleten, az ifin. A reménység, a Szentlélek munkájának bizonyítéka igenis látható közöttünk. Ha egy hittancsoport kilencven százaléka tradicionális viszonyok között nem lenne jelen, akkor ez egy nyilvánvaló üzenet, hogy az emberi erőn felül igenis erő és szeretet vezérel ide embereket. 

Mi persze lógatjuk az orrunkat. Örökölt reformátusságába belefásult emberek fel sem fogják, hogy másnak mekkora öröm meglelni Istent, mekkora öröm meglelni azt a közösséget, ahol együtt, közösségben lehet felvállalni az Őhozzá tartozást. Nincs okunk önmagunk ünneplésére, van viszont okunk a másikban való örömre. A Szentlélek munkájában való örömre. Merthogy a kijelentés világosan megmondja: nem érdem, nem erkölcsi kiállás, nem hagyomány a hit. Isten nem ezek szerint szeret bennünket. Ahogy a tékozló fiú története éppen ezt az igazságot tanítja kétezer éve a számunkra: „Vigadnod és örülnöd kellene hát, hogy ez a te testvéred meghalt, és feltámadott; és elveszett, és megtaláltatott” (Lk 15,32). 

Örülj, református magyar! Örülj, mert van reménység, és még mindig gazdag, boldogító tartalommal lehet megtölteni identitásunk sarokköveit. Keresztyén, magyar, református. Tegyük mellé még azt, hogy Istenben örvendező.