RENDrakó - Szolgálat a közösségben: presbiteri fórum

RENDrakó sorozatunk folytatásaként, a REND három fóruma közül másodikkét a "presbiteri fórumról" készült beszámolót közöljük, melyet a fórumon résztvevő egyik presbiter jegyzett le.

Bellai Zoltán egyházkerületi főtanácsos, a fórum vezetője szerint: Pál apostol mondja azt, hogy Isten munkatársai vagyunk. Görögül ez még többet is jelent, együtt munkálkodó társat. Az, hogy ezt lelkészként vagy harangozóként tesszük - amennyiben tesszük - mindegy.

Sajnos sokszor egyszemélyes vállalkozásként működik a dolog, a Presbitérium dönt, a lelkész pedig végezze.

Csomós József, a Tiszáninneni Református Egyházkerület püspöke szerint az, hogy ez ne így legyen, legjobban a lelkészen és a körülményeken múlik. Mi lelkészek sokszor elhisszük magunkról, hogy mindenhez mi értünk legjobban. Ebben (előzményként) az is benne van, ahonnan jövünk. Példaként említi, hogy a lelkész helyett a jelentősen kibővült Károli Gáspár emlékkertet már csak a közösség együtt volt képes gondozni. Munkamennyiség és szakértelem alapján egyaránt.

Dr. Huszár Pál zsinati világi elnök-főgondnok szerint a lelkész rendelkezzen nyitottsággal, hogy oda tudjon fordulni a presbiterhez. Fel tudja fedezni benne, hogy miben tud szolgálni legjobban. De a presbiterben is legyen fogadókészség. Törekedni kell, legyen kölcsönös bizalom.

Jákob János protestáns tábori püspök szerint legyen tudatos a presbiterekben, milyen nagy kegyelem, dicsőség, hogy az Isten munkatársa lehetek.

Dr. Baráth István egyházkerületi világi főjegyző kiemeli a lelkész anyagi megbecsülését, és ennek kapcsán Somogy megye nehézségeit hangsúlyozza, egyben felhívja a figyelmet a lelkészek munkájának segítésére.

Bellai Zoltán rámutat a lelkészek számonkérhetőségére, mind az éves költségvetés, mind a pályázati jellegű épületek felújítása, beruházások vonatkozásában. Elmondja, hogy az a közelmúltban bevezetett gyakorlat, miszerint a presbiterek név szerinti szavazását kérték pályázati beruházások vonatkozásában, egyes gyülekezetekben meglepetést keltett. Holott ez még mindig nem anyagi jellegű, inkább erősebb jogi-erkölcsi felelősséget jelentett. És ahol minden rendben volt, problémát sem okozott, természetesnek vették.

Felveti, alkalmazható-e nálunk az az egyes amerikai, holland helyeken előforduló gyakorlat, miszerint kicsit kettéválik az egyházi és világi csapat, a feladatcsoportok mentén.

Mivel a magyar gyakorlat (a szép összhang) több évszázados hagyomány, inkább az utóbbit tartja szerencsésnek.

Csomós József szerint a költségvetés 10%-áig a lelkipásztor jelenleg is egyszemélyi felelős.

Huszár Pál szerint a felvetett témában tarka a kép, de a magyarországi mintát jónak tartja, legyen összhang a lelkipásztor és a presbitérium között - közös szándék szerint, Isten országa építésének ügyében.

Jákob János hangsúlyozza, hogy a többségében kistelepüléseken a lelkész van benne teljes egészében a folyó ügyekben, így az nem elszakítható a presbiteri gyűléstől.

Dr. Baráth István álláspontja szerint a meghatározó, döntő szó a lelkészé legyen, neki van teljes körű hely és ügyismerete. A presbitérium segítse a lelkészt, ne helyettesítse, a kialakult több évszázados magyar gyakorlat jó.

Csomós József cáfolhatatlan jogi-erkölcsi-hitéleti tétellel nyomatékosít: A Magyarországi Református Egyházban a szolgálatra a lelkész tette fel egész egzisztenciáját, a presbitérium tagjai egyenként nem. Ugyanis a lelkipásztor az éves költségvetésért, a beruházások eredményes befejezéséért egzisztenciálisan is felel.

A kerekasztal-beszélgetés záró gondolataként Bellai Zoltán tömör egyszerűségével elmondja, hogy a Magyarországi Református Egyház nem kb. 1500 lelkész „szántóföldje", ugyanis van benne (lelki-szellemi-fizikai boldogulását keresve) közel másfél millió ember, - így jó lenne, ha a lelkészen túlmenően az egyháztagok minél aktívabbak lennének közös céljaink megtalálása-megélése érdekében.