A misszió logikája - Egyházkerületi Közgyűlés Balatonfüreden

A mai napon tartja egyházkerületünk évi rendes közgyűlését a Balatonfüredi Református Templomban. A közgyűlés munkájáról a későbbiekben beszámolunk, most a tovább mögött a püspöki jelentés igei - teológiai alapvetését adjuk közre.

 „Amikor megérkeztem Troászba a Krisztus evangéliumának hirdetésére, bár az Úr kaput nyitott előttem, nem volt nyugalma lelkemnek, mivel nem találtam Titusz testvéremet…, de hála legyen az istennek, aki a Krisztus ereje által mindenkor diadalmenetben hordoz bennünket, és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt. Mert a Krisztus jó illata vagyunk az Isten dicsőségére...” (2Korinthus 2,12-15)

(Igei üzenet) A bibliai szakaszból egyértelműen kiderül, hogy az Egyház szolgálata mindig az evangéliumhoz kötött szolgálat. Az örök élet evangéliuma, amelyet Jézus Krisztus hozott el ebbe a világba, átjárja ezt a földi életet. Az evangélium ügyét Isten az Egyházra bízta, ezért az Egyház ne vesszen el a részletekben, hanem ezzel a leglényegesebbel hassa át a részleteket.

Az evangélium szolgálata elsősorban szóbeli bizonyságtételhez, és hiteles élethez kötött szolgálat, ahogy Pál említi, hogy az evangélium hirdetésére érkezett meg Troászba (12), miközben a Krisztus jó illatává lett (15).

Az evangélium szolgálata mindig egy adott helyhez kötött szolgálat, az apostol esetében most Troászban (12); vagyis Isten nem a világ összes emberét kéri rajtunk számon, hanem „csak” azokat, akik közé küldött bennünket.

Az evangélium szolgálata folyamatos szolgálat, állandó szent nyugtalanság, miközben minden embert számon tart, és ha csak egy is hiányzik a rá bízottak közül, azonnal észreveszi; nyíltan vall erről Pál, amikor azt mondja, hogy nem volt nyugalma lelkének, mert nem találta Tituszt (13).

Ebből a fenti igei üzenetsorból az alábbi elvi gondolatsor következhet az egyház szolgálatára, missziói tevékenységére nézve. Különösen meghatározó volt számomra Lesslie Newbigin ezzel kapcsolatos tanulmánya (Evangélium a pluralista társadalomban, Harmat, Budapest, 206).

(Isten országának jelenléte) Az egyház missziójának alapja a missziói parancsból fakad, de nem csupán az annak való engedelmesség lelkületével végezve a missziót. Az engedelmesség lelkülete ugyanis ugyanis tehernek és nem örömnek tekinti a missziót; így inkább a törvény, és nem az evangélium szellemében végzi azt. Az Újszövetség tanúságtétele örömből fakadt, és nem engedelmességből, hiszen Jézus Krisztusban olyan, mindent meghatározó dolog történt, amit közölni kell, ezt nem képesek elhallgatni azok, akik megtapasztalták. Az apostol leveleiben soha nem szól arról olvasóinak, hogy aktívan kellene végezniük a missziót, ehelyett arról vall, hogy jaj neki, ha az evangéliumot nem hirdetheti.

Ez a misszió abban áll, hogy Krisztusban és tanítványaiban megjelent egy új valóság, amit mások is észlelnek, ha rájuk tekintenek, és erre rákérdeznek, amire a válasz az evangélium. A pünkösdi sokasággal is ez történt, rákérdeznek erre az új valóságra, „mi történik itt”, így hangozhat fel az evangélium, majd Krisztus evangéliumát hallgatva a kérdés konkretizálódik, „mit tegyünk”, így felhangozhat a megtérésre hívás is. Megtérni annyit tesz, mint végrehajtani azt a mentális hátraarcot, amely lehetővé teszi, hogy az ember higgye azt, ami nem látható; Isten országa jelenvaló voltát a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztusban.

Isten missziójáról van tehát szó. Nem nekünk kell a hitetleneket a kárhozattól megmenteni, Maga Jézus Krisztus is arról tesz bizonyságot, hogy szavai és cselekedetei nem az övé, hanem az Atyáé. Így van ez a tanítványokkal is. Jézus Krisztus iránti hűségük következtében a Lélek beszédének és cselekvésének helyszínévé válik az életük, amelyet észrevesznek, és amelyre rákérdeznek az emberek; így válik lehetővé minden misszió. Ez a misszió biblikus, igei logikája.

A misszió kezdete egy új valóság jelenléte, a Szentlélek hatalommal való jelenléte. Az emberek érzik a jelenlétét valaminek, ami magyarázatra szorul. Az egyház mai missziója kapcsán folytatott viták során gyakran halljuk, hogy az egyháznak azokkal a valós kérdésekkel kellene foglalkozni, ami az embereket foglalkoztatja. Ez nem más, mint Jézus és az egyház missziójának félreértése. A világ kérdései nem az élethez vezető kérdések. A misszió bibliai logikája éppen fordítottja ennek. Ahol az egyház hűséges az ő Urához, és ahol az eljövendő világ erői megnyilvánulnak, ott az emberek fel fogják tenni a valóságos kérdéseiket, amelyre a válasz csakis az evangélium lehet. Ezért Pál apostol a leveleiben mindig a hűségre buzdít, és nem arra, hogy legyünk aktívak a misszióban.

Isten országának az egyházban való jelenléte pedig birtoklás és reménység egyszerre, a már igen és a még nem feszültségében. De éppen a birtoklásnak és a reménységnek ez az egysége teszi az egyházat tanúságtévővé. Az egyház nem forrása, hanem helye ennek a tanúságnak. Az arcomon felragyogó napsütés bizonysága az új napnak, de ennek a ragyogásnak nem én vagyok a forrása. A megtérés az a mozdulat, amikor én magam is megfordulok, hogy meggyőződjek arról, hogy a nap valóban felkelt, és ezzel az odafordulással az én arcom is elkezd ragyogni, és másokat is megfordulásra inspirálni.

(A misszió logikájából következő történelemszemlélet) A missziót végző tanítványoknak meg kell tanulni, hogy Jézus Krisztusnak adatott minden hatalom mennyen és földön. Ezért az egyháznak le kell mondania arról, hogy a történelmet irányítani akarja, és főként a saját elgondolása, igeértése és kegyessége szerint akarja irányítani, mert akkor Jézus Krisztus egyetlen hatalma helyébe akar lépni. A misszió lényege éppen az, hogy az Urát tanúságtételben követő egyház leleplezi azokat a hatalmakat, akik magukat a történelem irányítójának mondják, miközben maga sem esik ebbe a hibába, és közben rámutat a történelem valóságos végcéljára. A Krisztusban hívők nem tekintik magukat a történelem urának, hanem tanúságot tesznek a történelem Uráról, valamint a történelem eredeti értelméről és céljáról.

Ennek az új valóságnak a jelenléte az egyház életében azáltal válik lehetővé, amit Jézus Krisztus cselekedett szolgáló élete, szenvedése, halála, feltámadása, mennybemenetele, és az Atya jobbján való helyet foglalása által. Tehát soha nem a mi cselekvésünkről van szó, hanem mindig Krisztuséról, illetve a Szentháromság kontextusában kifejezve ugyanezt, mindig az Atya cselekvéséről van szó, amit Krisztusban cselekedett. Következésképpen ennek az új valóságnak a megnyilvánulása nem egy olyan mozgalom, ami kezébe veszi a történelmet, hanem sokkal inkább egy olyan közösség, amely a történelemben él, és Jézus Krisztus történetében él, és annak felidézésébe és megelevenítésébe van beágyazva. Az Úr napján ez történik. Ezért nem a szombatot ünnepli az egyház, a régi teremtés befejezését, hanem a hét első napját, Krisztus feltámadását, az új teremtés kezdetét. Ez a történet valóban dicsőséges befejezéshez vezet, és ezért értelemmel teljes; ez a befejezés azonban nem a földi történelem egy pontján keresendő, hanem Jézus Krisztus visszajövetelében. „Krisztus meghalt, Krisztus feltámadott, Krisztus újra eljön.”

Krisztust hirdetve kikerülhetetlenül felmerül a kérdés, hogy Krisztust tartjuk a történelem kulcsának, vagy valaki mást? A történelem értelme nem magában a történelemben van. A történelem nem találhat rá saját értelmére fejlődésének végén. A történelemnek az ad értelmet, hogy Isten cselekedett Jézus Krisztusban, és ígéretei szerint cselekedni fog. A történelemnek ez ad igazi horizontot, az nem vállalkozásainak sikereiben keresendő, hanem az Isten országának eljövetelében. Az emberi történetre vonatkozó igazság kulcsa az evangéliumi eseményekben lett kinyilatkoztatva. Ezek az események adnak kulcsot minden ember történetének értelmezéséhez.

(A misszió és az egyes ember üdvössége) A misszió logikájának fontos eleme annak megértése, hogy nem elsősorban egyes lelkek üdvösségéről és kárhozatáról van szó, pontosabban fogalmazva nem ez áll a középpontban. Pál ez alapján nem mondhatná, hogy egy adott helyen munkája befejeződött. Persze az egyén megtéréséről sem feledkezhetünk meg az Újszövetség alapján, hiszen Jézus Krisztus utána megy az egyetlen elveszett báránynak is, és Pál mindenkinek mindenné lett, hogy némelyeket az evangéliumnak megnyerjen (1Korinthus 9,22).

Ám az Újszövetségben mégsem ez foglalja el a fő helyet. Pál a Római levél 9-11 fejezeteiben alaposan kifejti a misszió teológiáját, amelynek centrumában azt az eszkatológiai eseményt látja, miszerint a pogányok teljes számban bejutnak az Isten országába, majd az egész Izráel üdvözülni fog. Pál itt nyilvánvalóan nem az egyénre gondol, hanem világtörténelemben gondolkodik, amelyben Isten bölcsességének és kegyelmének végtelen mélységei megmutatkoznak.

Addig csak annyit tudunk, hogy Isten mindenkit engedetlenség alá rekesztett, hogy mindenkin könyörüljön (Róma 11,32). Addig mindannyian úton vagyunk, a kudarcoktól nem félünk, sikereinkkel nem dicsekszünk; csak azt tehetjük, hogy hűségesen tanúskodunk arról, akiben Istennek az egész világmindenséggel kapcsolatos szándéka megmutatkozott, és akiben az emberi történelem valós értelme feltárul, amit mindenkivel meg kell osztani, és amely nem lehet valamiféle magánvélemény.

Az Isten missziója felé egy nagy lépés volt Kornéliusz megtérése (Cselekedetek 10), amit Péter minden vonakodása ellenére a Szentlélek végzett el. Ez volt az egyház első lépése, hogy minden nép otthonává, és az egész emberiség egységének jelévé váljék az evangélium, és az egyház egyetemes közösség lehessen, ahol minden kultúra otthonra találhat. Jézus Krisztus mindeneknek Ura. Hitvallásunk mindaddig részleges, kultúrához kötött, hiányos, amíg ezt igazán a magunkévá nem tesszük.

(A misszió és missziói stratégiák) A misszió, egyes számban teológiai fogalom. Többes számban már specifikus tevékenységeket jelentenek ezek a fogalmak, amelyeket sokféleképpen értékelhetünk. A missziók emberi kezdeményezések, amelyek abból a célból jönnek létre, hogy az evangélium és a keresztyénség minél több helyre eljusson. A célokat itt többféleképpen meghatározhatjuk: minél többen térjenek meg, legyenek egyháztagokká, számszerű gyarapodás történjék, mindezt kísérheti a társadalom humanizálása is.

Az apostol nem így gondolta. Érdekes, hogy a római keresztyéneknek azt írja, hogy Jeruzsálemtől az Adria vidékéig elvégezte munkáját, itt már nincs számára munkaterület (Róma 15,23). Mit végzett itt el az apostol? Az bizonyos, hogy nem térített meg minden embert, és nem oldotta meg a gazdasági és társadalmi nehézségeket, „csupán” élő sejtekként gyülekezeteket hozott létre a térségben általa a Szentlélek. Ezeknek a közösségeknek a tagjai ráadásul olyanok, akiket a világ megvet, és nem olyanok, mint akik a világ jövőjét emberileg meghatározhatnák. Az apostol által létrehozott egyik gyülekezet sem akarta kezébe venni a római birodalom, és az egész világ sorsát.

Akkor mi az egyház feladata és jelenlétének jelentősége? Az, hogy Jézus gyöngeségében osztozzanak, és eközben az új világkorszak jézusi erőiben részesüljenek, és ilyenformán az embereket a lét végső kérdéseivel szembesítsék.

A misszió kapcsán mindig felvetődik a stratégia alkotásának kérdésköre. Ennek lényege, hogy a halottnak látszó gyülekezetek újra éleszthetők, ha lelki mesterséges lélegeztetés technikájával rendelkező vezető, vezetők, és általuk kidolgozott stratégia áll rendelkezésre. Mindenekelőtt kell egy missziói látás. Ezt a látást a tervezés szakasza követi, amely onnan indul ki, hogy hol vagyunk jelenleg, aztán meg kell határozni a célt, ahova el akarunk jutni, világossá kell tenni a tervet, hogyan akarunk a célhoz eljutni, végül állandóan ki kell értékelnünk, meddig jutottunk a folyamatban. Ebben a szemléletben a modern menedzsment egyházi alkalmazása fejeződik ki. Nyilván sok igazság van ezekben a stratégiákban, veszély viszont az, hogy a módszer és a numerikus siker túlságosan előtérbe kerül, mintha az Ige és a Szentlélek szerinti megújulásnak követnie kellene a kiásott medret. Ki kell mondanunk, hogy gyakran improvizáló egyházi életünkben a tervezésnek igenis fontos szerepet kell betöltenie, de nem szabad összetévesztenünk az emberi és isteni tényezőket az egyház életében.

Mindezeket komolyan véve kell beszélnünk arról, hogy a gyülekezeti missziót hangsúlyozó szemlélet azzal kezdődik, hogy a valóságos szociológiai helyzetünket területenként felmérjük, sejtések helyett valóságos statisztikai adatokból indulunk ki, megállapítva a települések várható szociológiai mozgását is. Az pedig hit kérdése, hogy az esetlegesen elkeserítő adatok depressziót, vagy ennek ellenére hitből fakadó missziói lelkületet indukálnak bennünk.