A képzőművész, aki saját világot hozott létre – Györgydeák György tárlata a Refiben

A négy éve elhunyt egyedi látásmódú képzőművész, Györgydeák György alkotásaiból nyílt kiállítás a héten a Pápai Református Kollégium Gimnáziuma és Művészeti Szakközépiskolája  dísztermében. A dísztermet megtöltő közönséget Kovács Péter, a református gimnázium igazgatója köszöntötte, a tárlatot pedig Veress Zsuzsa tanárnő nyitotta meg, beszéde a tovább mögött olvasható.

Oravecz Imre: Eototo és Aholi a bejáratokról

Ahol a teremtés kiveti magából a semmit,

ott a létezés bejárata,

ahol a létezés kiveti magából a nyugalmat,

ott a mozgás bejárata,

ahol a mozgás kiveti magából a gyengeséget,

ott az erő bejárata,

ahol az erő kiveti magából a meddőséget,

ott a születés bejárata,

ahol a születés kiveti magából a hallgatást,

ott a beszéd bejárata,

ahol a beszéd kiveti magából az idegenséget,

ott az érintkezés bejárata,

ahol az érintkezés kiveti magából a közönyt,

ott a szeretet bejárata,

ahol a szeretet kiveti magából a csüggedést, ott a hit bejárata,

ahol a hit kiveti magából a hamisat, 

ott az igaz bejárata,

ahol az igaz kiveti magából a rosszat, 

ott a jó bejárata,

ahol a jó kiveti magából a  tévelygést,

ott a tudás bejárata.

Ez a vers A hopik könyve című kötetből való. A hopi egy észak-amerikai indián törzs.

Györgydeák György pedig Balatonkenesén rendezett be magának egy egyszemélyes rezervátumot, ahol teljes értékű indián életet élt – törzsének egyetlen és utolsó képviselőjeként. Tanúm erre a munkásságáról készült album, mely az Indián fiú és apja címet viseli; illetve az itt kiállított művek közül a Fekete Toll szerelmet vall Piros Csőrnek –  Indiánkaland című bübü.

A „bübü” a művész által kitalált kategória zavarba ejtően fura, bájosan bumfordi szobrainak, avagy bábuinak megnevezésére. Most mindössze két valódi bübüjét láthatjuk, máskülönben: mintha a táblaképeken is csupa-csupa bübüt ábrázolt volna.

Mert hát kicsodák-micsodák ezek a figurák? Némelyikük inkább állatokra emlékeztet, mint pl. a meghívón és a plakáton is látható Tehénke, és a sok madárszerű, illetve néhány halszerű tünemény – némelyikük viszont inkább embeféleség. De leginkább mitologikus lények, mint amilyen Györgydeák Lauz nevű szereplője, vagy a versbeli Eototo és Aholi, szóval az indiánok jószellemei, de bármely természeti nép bálványaira, vagy történelem előtti kor istenségeire is hasonlítanak. Nem véletlenül: Györgydeák életének alighanem egyik legfontosabb élménye, hogy 2006-ban részt vett egy nyugat-szaharai művészeti expedíción.

Tehát afrikai művészőseinek is folytatója ő, amint ezt fergeteges humorral a Háromlábú disznó (Sziklarajz, Kenese, fejlett korszak) című képének címe is állítja.

Azt meg már régóta tudjuk, hogy a primitív sziklarajzok olyanok, mint a gyermekrajzok: néhány vonallal érzékletesen felmutatnak a világból – méghozzá nem is csak evilágból –  valami lényegit; és a látszólagos ügyetlenség valójában szándékos álnaivitás: a mellbevágó rajztudás és a nem kevésbé elemi erejű eredetiség és öntörvényűség eszköze.

Figyelem! csalok!: már egy ideje nem is az indiánok rajzairól, nem is a szaharai sziklarajzokról és főleg nem a gyerekrajzokról beszélek, hanem igenis Györgydeákról. Ő az, aki látszólag primitív, ő az, aki olyan, mintha Észak-Arizonában, avagy a Szaharában alkotott volna az írott történelem előtti időkben.

Apropó! Gyerekrajzok: találtam neki egy közeli rokont: tudniillik Réber Lászlót, aki szintén zseniális valami hasonlóban –  ha könyveket illusztrál... Közös bennük a nem mindennapi képzelőerő, a humorérzék és legesleginkább a bűbáj, a tündérség-boszorkányság: a tünkányság avagy boszordérség. Ám Réber László csak akkor géniusz, amikor Janikovszky Évát vagy Lázár Ervint illusztrálja – úgynevezett önálló munkái alig is ismertek.

Györgydeák viszont mit „illusztrál”? Kizárólag a saját magánvilágát!

És persze, ha már szóba került Lázár Ervin, álljunk meg itt. Kenese olyan, mint a „négyszögletű kerekerdő”: egy hely, amely nem kívül van, hanem belül, ahol a szabályokat önként tartják be, különben megszűnik a hely – szóval: a szabadság birodalma.

És amiként Lázár Ervin szótárában bármit, illetve sok mindent jelenthet a „dömdödöm”, azonképpen Györgydeák bübüjei is. Ugyanígy: jellemző mindkettőjükre a különleges, érdekes nyelvérzék, ami a névadásban is megnyilvánul. Lázár Ervin Berzsiánjával, Didekijével, Vacskamatijával vetekszenek Györgydeák Szamacsa, Nakamija, Nyolcagyikja.

A szójátékok, az abszurditásig menő játszadozás a nyelvvel az itt kiállító képzőművésznek is jellemző sajátossága: nézzük csak meg a képek címeit! De nála persze a képi és a nyelvi humor összetartozik, erősítik egymást. Etet, és? vagy: A nyomaték kedvéért hat oldal szöveg… Akár az angol abszurd humor, a nonszensz költészet is eszünkbe juthat ezekről a nyelvi és képzőművészeti játékokról.

A játék kulcsfogalom.

Györgydeák a táblaképeit fából, papírból, a legkülönfélébb festőanyagokból, spárgából, faforgácsból, kavicsokból, homokból, használati tárgyak diribdarabkáiból, parafadugókból, szögekből, uszadékfákból, fémrészecskékből – egyszóval mindenféle környezeti hulladékokból állította össze. A kollázs, a montázs, a „talált tárgyak” használata az avantgarde óta jól ismert technikák. Miró és Dubuffet is eszünkbe juthat. Ki mire jutott ezekkel… Györgydeák játszott velük. És játéka egy világot hozott létre. Csak az övét, csak rájellemzőt.

Az irónia módszer. A groteszk állapot. Mindkettő a világgal szembeni elemi erejű tiltakozást, mégpedig erkölcsi természetű tiltakozást fejezi ki: „nem tetszik így, ahogy van”. 

De aki ironizál, az mintegy kívülről és felülről szemléli az ábrázolás tárgyát. Aki viszont humorral nyúl a világhoz, az jóindulatú. Az tudja, hogy ő maga sincs kívül azon, ami némileg komikus. A játék pedig a kegyelem: az az isteni adomány, amitől a szemétből, környezeti hulladékból aranyat lehet csinálni. A mi alkimistánk perfektül teljesítette a lehetetlent: az aranycsinálást. Ugyanis bumfordiságukban és elképesztő mivoltukban is elbűvölő alkotásai végül is – mondjuk ki a szót – ikonok. Vagyis ablakok az örökkévalóságra. Éspedig olyanok, hogy talán még Andrej Rubljov is megszorítja a kezét Györgydeák Györgynek odaát, ahol mindketten vannak. Györgydeák György 2008-ban halt meg. Hogy Rubljov – valószínűleg – 1430-ban? Mit számít ez az örökkévalóság szempontjából?!

És ha már összehoztam Györgydeákot Rubljovval, Miróval, Dubuffet-vel, Lázár Ervinnel, Réber Lászlóval, az indiánokkal és a négerekkel, muszáj összehoznom még egy, jelenlévő, kortárs festővel is (akinek a nyelvi humora hasonló – de ez most talán nem is tartozik ide).

Katona György, aki ezt a kiállítást rendezte, amikor Erdélyből érkezvén először tette be a lábát Veszprém megye területére, elsőként rögtön egy Györgydeák-kiállítást látott.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy Faludy György haláláig büszke volt rá, hogy ott volt József Attila temetésén, ami bizonyítja, hogy ő már akkor tudta, hogy akit temetnek, kicsoda valójában.) Katona György pedig büszke arra, hogy azon az 1990-es Györgydeák-tárlaton beírta a vendégkönyvbe, hogy szívesebben látná ezeket a munkákat Magyarország képviseletében a híres Velencei Biennálén, mint azt a nagyon híres képzőművészt, aki akkor állított ki a velencei magyar pavilonban... Mert Györgydeák valóban egy világszám.

Végezetül kanyarodjunk vissza a megnyitó elején elhangzott vershez, melyben a világegész létrehozásának lépéseiről esik szó. A végszó pedig a „tudás”.

Nos, némi humorral mondhatjuk, hogy Györgydeák György olyan, mint Lázár Ervin Mikkamakkája: Mindent majdnem tud – Mindent tud majdnem – Majdnem mindent tud.

De viccelődés nélkül is nyugodtan kijelenthetjük: MAJDNEM MINDENT TUD.

 Veress Zsuzsa (Refi)

Fényképek: Fekete Pál Péter és Polgár Tibor