Az igaznak emlékezete áldott - 100 éve született Bátky Miklós, református lelkipásztor

 Áldott emlékű nagyapám, Bátky Miklós 1913. január 9-én látta meg a napvilágot Naszályon, Komárom megyében. Elemi iskolába is ide járt, a középiskola első négy osztályát Tatán végezte el, a felső négyet Pápán. 7.-8. osztályban rendszeresen volt „kis legátus” (akkoriban a VII-VIII. osztályos gimnazisták is mehettek legációba, ők voltak a kislegátusok).

Felhúzott egy jó, gumi talpú cipőt – így mesélte nekem - és kigyalogolt valamelyik környékbeli faluba. Egy ilyen alkalommal történt, hogy a nagyacsádi öreg tiszteletes (sajnos a nevére már nem emlékszem, nagyapám több, mint 40 év távlatából is pontosan emlékezett a legációs körzetekre és a lelkipsztorokra), akinek nagyon tetszett az igehirdetés, megkérdezte: „Kinek a prédikációját mondtad, Öcsém?”  „Győri Elemérét” Kiderült, hogy előző nap ő már elmondta mindkettőt, de nem ismerte fel egyiket sem, mert nagyapám nem bemagolta az igehirdetést, hanem aláhúzta benne a lényeget és azt mintegy vázlatul használva hirdette Isten ígéjét. Ez az öreg tiszteletes úr javasolta nagyapámnak, hogy jelentkezzen a teológiára, mert kevesen tudnak így prédikálni. 

A Theológiát is Pápán végezte el.  Győrben volt segédlelkész, majd fél évig Etén helyettesített ( az édesapám több szakaszban is helyettesített Etén, ahol most az öcsém, Bátki Dávid a lelkipásztor). Esztergomban hitoktató volt, 1940-ben választották meg Nagysápra, ahonnan az ötvenes évek végén költöztek Bánhidára (Tatabánya). 

Szenvedélyesen szerette az Úr Jézus Krisztust. Gyerekkorom meghatározó jelenete volt, hogy elkezdtek apával délután beszélgetni és a fél éjszakát átbeszélgették teológiai kérdésekről. Feleséget is úgy választott, hogy hallotta nagyanyámat egy alkalommal azért imádkozni, hogy továbbra is engedjék el a szülei a bibliaórára, és nagyapám, az imádságot hallva, azt kérte Istentől, hogy ezt a kislányt adja neki feleségül.  4 gyermekük született és 11 unokájuk. Tőle tanultam meg, hogy lelkipásztornak lenni, az Úr Jézus Krisztust szolgálni a legszebb dolog a világon. Szabadon prédikált és a saját szavaival imádkozott, de voltak olyan megfogalmazásai, amelyek szinte liturgiai szöveggé váltak: „Nem a kenyér az Úr Jézus teste, hanem a megtört kenyér”, „a temetési igehirdetés nem a halotthoz, nem a halottért és nem a halottról szól. Az élő Isten üzenete az élőkhöz” Évek óta kering a világhálón az első két mondata annak, amit a húgom emlékkönyvébe írt: „Soha ne akarj különb lenni másnál. De mindig akarj különb és több lenni tegnapi önmagadnál.”

Mind a négy gyermeke hűséges egyháztag lett (az édesapám, Bátky Miklós a Tatai egyházmegye nyugalmazott esperese, Szabó Istvánné a dunaalmási szeretetotthon nyugalmazott vezetője), a 11 unokából hárman vagyunk lelkipásztorok, 2 lelkészfeleség (rajtam kívül), 1 a diakóniában dolgozik és a többiek is tevékeny tagjai egyházunknak ott, ahol élnek.

Tatabányán halt meg 1991-ben. Tőlem azzal búcsúzott el: „Ne felejtsétek el, hogy egyek vagyunk!” Egyek a Krisztusban.

Emléke legyen áldott!