"Mit kíván tőlünk az Úr?" - Az idei ökumenikus imahét elé

„… mivel járuljak az Ú elér?” (Mikeás 6,6-8) Az idei ökumenikus imahét vezérigéje Mikeás próféta könyvének hatodik fejezetéből szól hozzánk. Szabadjon egy RÖVID ALAPVETÉST megfogalmazni, ehhez a bibliai részhez. 

Az Ószövetség tizenkét kisprófétájának egyike a déli országrészben hirdette Isten Igéjét, Kr. e. 750 – 690 között, Ézsaiás kortársaként. Isten ítélete volt, hogy az Asszírok 722-ben elhurcolták az északi országrészt, ennek pusztulására is utal a próféta (1,2-7), majd 701-ben a déli országrészt is lerohanták. 

Mikeás ebben a történeti helyzetben hirdette meg Jeruzsálem és a templom pusztulását (3,12). Közben Mikeáson keresztül az Úr határozottan rámutatott a lélektelenné vált istentiszteletre, az elviselhetetlen szociális viszonyokra, a vezetők és a lelki vezetők csődjére (2,1-11; 3,8; 6-9-16). Katasztrófát hozó ítéletet hirdetett a próféta, amelyen át kell mennie a népnek (1-2. fejezetek), hogy megtisztuljon a megígért Szabadító érkezésére, és felkészüljön annak fogadására (4-5. fejezetek). 

Az Úr, a hatodik fejezetben, a prófétán keresztül perre hívja népét, de ebben a perben először az Úr a vádlott. A hegyeken és halmokon lakó emberek sokasága előtt, mint tanúk előtt kérdezi Isten az ő népét, hogy mit vétett ellenük, hogy ennyire elpártoltak Tőle? (6,1-2) 

Ezt követően Isten Igéje arra emlékezteti a népet, hogy hányszor tapasztalták meg eddig az Úr szabadítását, Isten csodás tettei és küldöttei által: az Egyiptomból való szabadulás után, Mózes által törvényt, Áron által szolgákat, Mirjám által prófétanőket, Bálám által áldást, Sittimtől Gilgálig a Jordánon való átkelést, hazát, Ígéret Földjét és vezetést kaptak az Úrtól (6,3-5). 

Itt érkezünk meg a kijelölt szakaszhoz. Az Úr szavára, amit Mikeás tolmácsolt, válaszolni kell. Mennyi mindent kaptunk az Úrtól, mit tehetünk mi? Mivel járulhatunk az Úr elé, hogy ne engedetlen nép legyünk többé? A kérdés Krisztus eljövetele után még aktuálisabb, hiszen Isten mindent megtett értünk, megváltott bennünket! Mi lehet a mi méltó válaszunk erre a hatalmas ajándékra? Mit tudunk odaadni mi, cserében? Hogyan engesztelhetjük ki az Urat, mi engedetlen, folyamatosan vétkező és tévesztő gyermekei? Mikeás korában megfogalmazva mit áldozzunk, milyen égő és ételáldozatot mutassunk be, mit adjunk, vagy a gyermekeinket ajánljuk fel, milyen istentiszteletet tartsunk, hogy kedvébe járhassunk az Úrnak? 

Az Úr válasza egyértelmű! A kegyesség önmagában nem elég. A kegyesség már csak válasz az Úr minket megelőző cselekvésére, és a kegyességnek mindig folytatása van a mindennapi életben, mert az ott hitelesítődik. Nem a cselekvés által leszünk kedvesek az Úr előtt, de a cselekvésben lesz láthatóvá, hogy az Ő megváltott gyermekei vagyunk: 

- tenni a törvényében és Igéjében kijelentett jót; 

- de a paragrafusokban kifejezett isteni akaratnál nem szabad leragadni, hanem annak magvát, „lelkét” magunkévá tenni és szeretni; 

- és megmaradni alázatban, mert ha mindezt élni tudjuk, az ajándék, kegyelmi állapot (6,6-8)

*

Nézzük, ezek után, mit üzen nekünk az idei ökumenikus imahét vezérigéje, legyünk bármely felekezet, gyülekezet, kegyességi kör tagjai is, bárhol e hazában, vagy a világban?

MIVEL JÁRULHATUNK MA AZ ÚR ELÉ? Az Úr válaszol erre a kérdésre. Az Igéből egyértelműen kiderül a következő! 

Hiába hajlongunk, önmagában hiába bármiféle szép liturgia. 

Hiába akarunk bármit is adni, odaáldozni az Úrnak, hiszen nincs semmink, mindenünk az Övé, és amit adunk, abban mindig van valamiféle számítás, mintha befolyásolhatnánk az Istent cselekvésünkkel, jóságunkkal, akarásunkkal, szorgalmunkkal, kegyességünkkel, istentiszteletünkkel. 

Hiába minden emberi teljesítmény, produkció, módszer, szorgalom, vélt jóság. A világban ez eredményesnek tűnik, egy darabig, amíg el nem fáradunk, meg nem öregszünk; de az Úr előtt kezdettől fogva hiábavaló minden emberi akarás.

El kell jutni odáig, amit az egyik lelki énekünk, igei igazságként fogalmaz meg: „jövök semmit sem hozva, keresztedbe fogódzva”. Krisztus, Isten testet öltött, szabadító irgalma az, aki odavisz bennünket a kegyelem királyi székéhez. Önmagában minden kegyesség, minden istentisztelet, minden jóság hiábavaló, mert az ember erőlködik benne Isten felé, holott csak Isten hajolhat alá az emberhez. Krisztusban ez történt. Ő aztán felemel, és Isten színe elé vezet bennünket. 

Krisztus által járulhatunk az Úr elé! Mennyi görcstől megszabadítana ez bennünket, keresztyéneket, közösségi és egyéni értelemben egyaránt, ha ezt végre komolyan vennénk. Sokkal több öröm, bátorság, reménység lenne bennünk, ha ezt az evangéliumot, amely ránk bízatott, egyszer végre legalább mi komolyan vennénk. Nem statisztikától, számoktól, liturgiától, istentisztelettől, kegyességtől, igaz tantól függ a keresztyénségünk, hanem egyedül Krisztustól, aki meghalt és feltámadott. Így eleve egy győztes ügy eszközei vagyunk.

*

Aki azonban Krisztus megváltó irgalmában részesült, ANNAK ÉLETÉBEN LÁTHATÓVÁ LESZ A KRISZTUS, kegyességében, istentiszteletében, áldozathozatalában ugyanúgy, mint a mindennapjaiban is. Krisztus visz bennünket az Úr elé. De ha Krisztusban vagyunk, akkor eleve az Isten színe előtt vagyunk, ez pedig láthatóvá lesz kegyességünkön és mindennapjainkon is. Nem azért vagyunk kegyesek és jók, hogy az Úr színe elé vigyünk valamit, hanem azért, mert Krisztus által már eleve ott vagyunk, az Ő kegyelméből. 

Kegyességünk így lehet rendszeres, Igére figyelő, azt tanulmányozó, abban Isten akaratát egyre jobban megértő kegyesség. Istentiszteletünk lehet vonzó, szép, Istennek kedves, hajlongásaiban, liturgiájában, „áldozataiban”, felajánlásaiban is méltó; mert tudjuk, hogy Krisztusban már minden a miénk. Istentiszteletünk lehet Igére figyelő, és nem csupán hatni akaró cselekmény. 

Életünk pedig lehet olyan élet, ahol a kegyességünk végre „leföldelt”; mert mindig a mindennapokban vizsgázik a hit. 

A krisztusi ember vallja, hogy van Istennek kedves „jó”, ezt a jót kijelentette az Úr az Ő törvényében, Igéjének ide vonatkozó tételes paragrafusaiban.

De a krisztusi ember azt is tudja, hogy a törvény betöltése a szeretet. Ez a szeretet mindig több, mint Isten akaratának paragrafusokba foglalt rendszere. Ez az a szeretet, amit Jézus Krisztus a Hegyi Beszédben a törvény lelkéről elmondott nekünk, amit megélt, és amely szeretettel szíve utolsó dobbanásáig jelen volt ebben a világban. 

A krisztusi ember képviseli Isten akaratát, a törvényben kijelentett jót, ebben a világban, teszi ezt határozott szeretettel; és alázattal, mert tudja, nem Ő teszi, hanem a Benne munkáló Krisztus.

*

Az idei ökumenikus imahét anyagát az INDIÁBAN ÉLŐ KERESZTYÉN TESTVÉREINK állították össze, akiknek 80%-a az indiai társadalomban az un. „dalitokhoz” tartoznak, vagyis a kaszton kívüliekhez, akik érinthetetleneknek, a legtisztátalanabbaknak, társadalmilag a legkivetettebbeknek számítanak.

Rájuk tekintve még hangsúlyosabb Mikeás próféciája. Mit kíván tőlünk az Úr? Nem Ő kíván tőlünk, hanem először Ő ad nekünk. Mindent odaadott Krisztusban. Aki azonban Krisztusban hisz, annak kegyességében és mindennapi életében is kiábrázolódik a Krisztus. Nemcsak abban, hogy az elnyomottak oldalára áll, mert ennél mindig többről van szó Isten Igéjében; hanem ő maga nem elnyom másokat, hanem segít másokon, miközben saját elnyomott voltát is hitben hordozza. 

Ez már nem a dalitoknak, hanem nekünk hangsúlyos! Ne felejtsük el, hogy noha az evangélium társadalmi reform is, de félreértjük Isten Igéjét, ha csak társadalmi reformmá silányítjuk azt. 

Vegyük tudomásul, hogy Isten nem úgy érti a társadalmi igazságosságot, ahogy mi. Isten „igazságosság” - fogalma nem egy evilági „igazságosság” fogalom. Az Isten igazságossága, ebben a világban soha nem valamiféle egyenlőséget jelent, elég a tálentumok, vagy a szőlőmunkások példázatára gondolni, a kegyelmi kiválasztást nem is említem. 

A krisztusi ember csakis irgalommal fordulhat mindenki felé, főként a kitaszítottak felé (Filemon levél), de a krisztusi ember ugyanakkor mindig boldog tud lenni abban a keretben, amit ebben a világban kapott az Úrtól. Ma ezt a keretet nem akarjuk látni, mindenki mindenné lehet elvileg, és irigykedve, törtetve halálra tapossuk egymást. 

Az örök élet hite sokat segíthetne, hogy „egy tálentumosan” is boldog légy, azt ne ásd el, de ne is irigykedj arra, aki ötöt kapott, mert van annak elég baja és felelősség, hiszen még öt tálentum kéretik rajta számon. Ez a boldog alázat is hozzá tartozna ahhoz, ahogy az Úr elé járulhatunk.