Merő konstrukcióként kezdődött kerek száz éve a Protestáns Tábori Püspökség, vagy szerves fejlődés eredménye volt?

A magyarországi reformáció térnyerésétől kezdve az összes Habsburg-ellenes - Bocskai-, Rákóczi-, valamint az 1848-49-es - szabadságharcunkban voltak lelkészek az önkéntes katonák között. Tompa Mihály református lelkész-költőt is ott találjuk, aki '48-ban nemzetőrnek jelentkezett, és tábori lelkésze lett a vele érkező gömöri önkéntes katonáknak. Az első világháborúban csúcsosodott ki a „protestáns tábori lelkészet" mint fennhatóság igénye. A református és evangélikus lelkészek egy részét ugyan bevonultatta az akkori császári és királyi közös hadsereg, ám ez nem bizonyult elégségesnek, már csak azért sem, mivel messze nem voltak elegen, ráadásul betegápolói feladatra hívták be a többségüket.

Tehát a katolicizmus felé lejtett a pálya?

Az biztos, hogy a római katolikus tábori lelkészek úgymond a készlet része voltak az Osztrák-Magyar Monarchia császári és királyi közös hadseregében, az udvar katolikus papokat alkalmazott. Protestánsoknak, görögkeletieknek és zsidóknak csak a hadsereg-parancsnokságoknak alárendelten lehetett lelki szolgálatot végezni. A protestáns lelkészek a katonatömegek arányához képest olyan kis számban voltak, hogy még tiszta református gyalogezredek is lelkész nélkül maradtak a fronton. Ezért történt például, hogy hívásukra a sárospataki református teológiáról egész évfolyamok mentek ki önkéntesként dolgozni, holott mentességet élveztek volna diákéveikre...

Fotó: Sebestyén László

Miért álltak a harctéri magyar katonák mellé?

Átérezték, hogy a katonáknak fokozott szükségük van lelkipásztorra, egyrészt mert katonák, másrészt mert a vallásgyakorlás igénye akkoriban elementáris volt. A fronton és a hadifogolytáborokban mégis protestánsok százezrei maradtak istentisztelet, úrvacsora, betegek lelkigondozása, adott esetben méltó, saját liturgia szerinti temetés nélkül. Ennek a helyzetnek a mementói lettek a sebesülten hazatérő regruták, akik mankójukon bebicegtek a lelkészi hivatalba, hogy kérjék kitérésüket, mondván, az ő egyházuk szolgái sehol sem voltak, amikor lelki és testi nyomorúságukban szükség lett volna rájuk.

Ez tényleg szomorú. Nincsenek ezzel feleselő pozitív történetek?

Említettem, hogy kis létszámban és rendezett státus nélkül ugyan, de voltak kint református tábori lelkészek... Nekik még arra is futotta az erejükből, szeretetükből, hogy a katonák és a családjuk közötti kapcsolattartásban segítsenek. Rendkívül pontosan és megbízhatóan működött a tábori posta. Csakhogy hol voltunk még a klebelsbergi népiskolai programtól, általános volt a vidéki katonák között az analfabetizmus. Így aztán aki haza szeretett volna írni, megkereste - ahol volt ilyen - a tiszteletest a táborban, mondjuk ezzel: „Tiszteletes úr, kellene hazaírni az édesanyámnak, a feleségemnek egy üzenetet, hogy élek, jól vagyok, itt és itt vagyok, ez és ez a falubelim viszont elesett, ne keressék, helyben van eltemetve." A tábori lelkész már írta is a katona nevében a levelet a szeretteinek... A levél hazaért, a postás kivitte a családnak, a hozzátartozók simogatták - de elolvasni nem tudták. Mit csináltak? Elmentek a falu lelkipásztorához: „Tiszteletes úr, írt a Jóska, az apám, a férjem, írt a gyerek!" És akkor a tiszteletes úr felolvasta a hozzátartozóknak a levelet, amely a frontról jött. Tulajdonképpen két lelkész kommunikált egymással azért, hogy a családtagok tarthassák egymással a kapcsolatot.

Hogyan alakult meg végül a Protestáns Tábori Püspökség a Magyar Királyi Honvédség keretén belül?

Miután a református és evangélikus katonák a háború alatt folyamatosan hiányolták a saját tábori lelkészüket, jóval a világháború befejezése után a hazaözönlő hadifogolyok köréből szintén rengeteg kérvény született, hogy rendezzék ezt a kérdést. Ez még inkább tudatosította egyházunk vezetésében, hogy a mentségek ellenére óriásit mulasztott, lelkileg elhanyagolta a katonákat. A református és az evangélikus felekezet vezetősége a sarkára állt, tiltakozott a Magyar Királyi Honvédség 1920-ban létrehozott, katolikusokkal közös tábori püspöksége ellen, hivatkozva a háború alatt tett állami ígéretre a saját tábori lelkészet engedélyezését illetően. A folyamat végül elvezetett oda, hogy 1923. február elsején felállították a Protestáns Tábori Püspökséget.

„A világháborúkban a papok mindkét oldalon megáldották a fegyvereket." Önnek szegezték már ezt a vádat?

Azért a protestánsok nem nagyon áldottak meg fegyvereket. A teológiánk nem is engedné, hogy eszközöket áldjunk meg. Mi azokért az emberekért imádkozunk, akik ezeket használják, vagyis adott esetben a hivatásgyakorlókért. De valóban, amikor bejöttem tábori lelkésznek, egy nagyon kedves lelkész barátom körülbelül azt kérdezte: „Pont te, aki az életet prédikálod, elmész azoknak prédikálni, akik a háború istenét szolgálják?!" Azt feleltem neki: „Tévedésben vagy, én azokat segítem, akik emberként ott vannak, és hazafias kötelezettségüknek tesznek eleget."

Nem ördögtől való tehát a katonáskodás?

Rendfenntartás és katonai védelem nélkül nincs államalakulat és államforma, amely fenn tudna maradni. Soha nem volt másképp a történelem folyamán.

Ezért nem szabta Keresztelő János a katonáknak megtérési feltételül, hogy szereljenek le?

Keresztelő János tényleg csak ezt feleli a „Mit tegyünk?" kérdésre: „Senkit ne bántalmazzatok, meg ne zsaroljatok, és elégedjetek meg a zsoldotokkal." Egy másik jelenet is tanúskodik a katonaállapot bibliai akceptálásáról, amikor Jézus a kapernaumi századosról azt mondja: „Mondom nektek, Izráelben sem találtam ekkora hitet." A Megváltó sohasem bírálta hivatásuk miatt a katonákat.

Fotó: Sebestyén László

JÁKOB JÁNOS protestáns tábori püspök, dandártábornok 1962-ben született Sárbogárdon, hétgyermekes hívő református családban. 1988-1993 között végezte el a budapesti teológiát. 1994-től tábori lelkész, 2012-től tábori püspök. Elismerései a többi között: a Magyar Érdemrend lovagkeresztjének katonai tagozata, a Szolgálati Érdemjel babérkoszorúval ékesített aranyfokozata.

Mit tart a jelen orosz-ukrán, illetve az ádáz közel-keleti konfliktusokról?

A háborúk mindig rosszak. Ugyanakkor az ön által említett példák is mutatják, mekkora szükség van egy ország, egy nemzet hatékony katonai védelmére - ez alól hazánk sem kivétel -, másutt meg, ahol a korábbi tűzfészek helyén tovább izzik a parázs, a nemzetközi békefenntartó erőfeszítésekre. Éppen ezért vesz részt a Magyar Honvédség külföldi katonai missziókban, természetesen tábori lelkészekkel. Sokszor bajos meghatározni, mi az igazságos háború, a jogos mértékű válaszcsapás. Az ember alkalmatlan arra, hogy egyedül döntse el, mi a jó. Ha én akarom ezt meghatározni, mindig magam felé fog hajlani a kezem. A keresztyén etikában az Isten dönti ezt el, de a világban sokszor sajnos más - pokoli - játékszabályok érvényesülnek.

Hogy vélekedik a második világháborús doni katasztrófáról?

A magyar történelem leglehangolóbb epizódját veti föl. Kicsiny népként a Kárpát-medencei fennmaradásunkhoz mindig szövetségeseket kellett keresnünk. Csak rossz szövetségesi erőtérbe kerülhettünk a második világháború hajnalán. Hitler, akivel szemben pedig Horthynak sok fenntartása volt, a kormányzó elé tolt - például a bécsi döntéseken keresztül - elcsatolt területeket, amelyeket az akkori politikai osztály érthetően nem tudott visszautasítani. A szövetségi kötelékben kerültünk egyszer csak a távoli Don-kanyarba, és valóban idegen érdekekért veszett oda a 2. magyar hadsereg színe-java.

A tábori püspökség nem működhetett folyamatosan: a kommunista diktatúra az 1950-es évek elejétől a rendszerváltásig tiltotta ezt az egyházi tevékenységet...

A kiépülő totális állam az egyházi iskolákhoz és a szerzetesrendekhez hasonlóan nyilván a tábori püspökségeket sem tűrhette meg. A tábori lelkészek működését ellehetetlenítették, lemondatták vagy nyugdíjazták őket.

Ön sorkatonaként találkozott vallásellenességgel?

Húszévesen, '83-ban vittek el katonának. Vittem magammal a Bibliát. Egy körletszemle során megtalálták a holmim között. Kihirdették egy sorakozón, hogy „milyen maradi ember van közöttünk, aki a mai felvilágosult viszonyok ellenére is hisz Istenben".

El is vették a Bibliáját, mintha lőszert rejtegetett volna?

Nem vették el, nem fenyítettek meg, csak tanítói célzattal nyilvánosan próbáltak megszégyeníteni. Isten jót hozott ki belőle, mert éppen a kipellengérezésem nyomán formálódott ki egy kis bibliakör. Az étkezdéből kiszólt a szakács: „Figyelj már, én meg görögkatolikus vagyok..." Vagy egy baptista keresett meg: „Nehogy lógasd az orrod, én is keresztyén volnék." Egy hét alatt összeverődött húsz-huszonöt ember köröttem különböző felekezetekből. Ez indította el bennem, hogy ha leszerelek, elmegyek lelkésznek, ráadásul a katonák lelkigondozója szeretnék lenni.

Hol indult az ön hitélete?

Nagyon élénk hitű gyülekezetben cseperedtem fel Sárbogárdon, ahol Szabó Imre és Szabó Éva - Bogárdi Szabó István volt dunamelléki püspök szülei - voltak a lelkészházaspár. Mindketten a háború utáni ébredés örökösei maradtak, amikor ez az evangéliumi vonal sok más helyen ellehetetlenült. Az ország minden pontjáról százak érkeztek Sárbogárdra az általuk szervezett csendesnapokra még a hetvenes években is. Szüleim is hitben éltek, édesapám évtizedekig kántor, édesanyám egyházfi volt. Éva néni gyerek-istentiszteletein megérintett minket az Isten Lelke, és nem engedett el.

Fotó: Sebestyén László

Gyülekezeti lelkész sohasem volt?

Nem, én három évtizede ezen a speciális területen mozgok. 1994-ben, közvetlenül a teológia elvégzése után újraindult a Protestáns Tábori Püspökség, a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló - rendszerváltozás kori - törvény szellemében. Táviratot kaptam Takaró Károly első protestáns tábori püspöktől, aki másoktól értesült a terveimről. Ezzel kezdődött el a tábori lelkészi pályafutásom. Helyőrségekben kezdtem, de '96-ban már mentem is ki Boszniába, a legelső békefenntartói misszióba, közvetlenül a délszláv háború után...

Gondolom, ez a fajta külszolgálat a létező legnehezebb terület.

A bosnyák határhoz közeli horvátországi Okucsányban (Okučani) laktunk, a boszniai helyszíneken szinte még füstölögtek a házak, a falakra ki volt írva: „Aki nem járt itt, el sem tudja képzelni, aki járt, soha nem tudja elfelejteni." Nos, igen, három nép keveredett itt, a szerb, a bosnyák és a horvát, családi borzalmak tetézték a reguláris harcokat. Árva gyerekek bandáztak az utcán étlen-szomjan, hiányzott a kezük vagy a lábuk. Tíz-egynéhány év múlva Szarajevóba kerültem ki hasonló szolgálatba, akkor jöttem rá, hogy felnőtt az a nemzedék, amelyet '96-ban gyerekként láttam. Nem személyesen ugyanazokkal az emberekkel találkoztam, de a szemükben hordozták azt a rengeteg lelki sérülést, amely a háborúban érte őket.

Hogyan hat a katonákra az effajta külszolgálat Boszniában, Afganisztánban, Irakban, Koszovóban, és mit tehet a tábori lelkész?

Ilyenkor a nem egyházközeli emberek is megkeresik a lelkészt különféle problémáikkal, legyenek azok szociális jellegűek, távol levő családtagjaikkal vagy éppen a szolgálatvégzéssel kapcsolatosak. Időnként olyanok is előállnak akár teológiai felvetésekkel, akik a végső kérdéseken addig sohasem gondolkodtak. Mert ott megélik az emberi élet törékenységét, olykor drámai helyzetekben. Nincsenek a közelükben a szeretteik, a lelkész lesz az, akinek bizonyságot kell tennie arról, hogy nekünk olyan Krisztusunk van, akinek megváltói műve nyomán miénk a feltámadás örömhíre is.

Előfordult, hogy valaki elment egy katonai misszióba, és az Úristent találta meg - talán a keresztyén misszió hatására?

Sokszor előfordul, hogy valaki, aki otthon, a felkészítés során nem mutatott vallási érdeklődést, odakint elmegy egy bibliaórára, elkezdünk beszélgetni, és a végén úgy kerül haza, hogy a táborban túlesett a felnőttkeresztségen és a konfirmáción. Van, aki az egyházi esküvőjére is a tábori lelkészt kéri fel. A külmissziósok lelkigondozása azért sem ér véget mindig a szolgálatukkal, mert előfordul, hogy egyikük a feleségével együtt fölkeres, mivel nagyon megterhelte őket a fél év szétszakítottság, de szeretnék a házasságukat rendbe hozni. Ilyenkor igyekszem elmagyarázni, hogy A prédikátor könyve által említett hármas fonál az, amely nem szakad el könnyen, ezért mentsék házastársi kapcsolatukat a Jézus Krisztussal kötendő szövetség védelme alá.

2012 óta protestáns tábori püspök. Maradt lelkigondozói vonatkozása a munkájának?

Természetesen, főleg a tábori lelkész kollégákkal, akik beiktatásuk előtt itt ülnek az irodámban, ahol most ön. Később is felelős vagyok azért, hogy helytálljanak, ne égjenek ki. Havonta egyszer a helyőrségi lelkészekkel mind együtt vagyunk igei közösségben, amely tartalmas beszélgetés is. Rengeteg a hivatali jellegű kötelezettség: napi szinten koordinálnom kell az alárendeltjeim munkáját, számtalan értekezleten veszek részt, hiszen kapcsolatot kell tartani a Honvédelmi Minisztériummal, a szakmai vezetőkkel és az egyházi elöljárókkal egyaránt.

A díszünnepségeken miért nem viseli a kitüntetéseit?

Valóban nem viselek egyetlen érdemrendet sem. Büszke vagyok rájuk, de elsősorban mégis egy munkáscsaládból származó, egyszerű lelkipásztornak érzem magam, aki Istenének akar tetszeni a maga egyszerűségével, gyarló, de amennyire lehet, odaadó szolgálatával.

A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!