A Tatabánya Óvárosi Református Egyházközség

vázlatos története

1891-ben Budapesten megalakult a Magyar Általános Kőszénbánya Rt. /MÁK Rt./, amely 1894-ben megvásárolta a szénkutatás és kitermelés jogát a tatai Eszterházy uradalomtól. 1896 karácsonyán felszínre került az első csille szén, amelyet közel száz esztendő alatt több milliónyi követett, alapvetően megváltoztatva a környező településeket.

A XVIII. század közepén gr. Eszterházy József /1662-1748/ a régi alapítású községeket, Alsó- és Felsőgallát katolikus németekkel, Bánhidát katolikus szlovákokkal telepítette be, így pótolva a török időkben elnéptelenedett falvak lakosságát.

A szénbányászat kezdetével megváltozott a mezőgazdasági jellegű települések élete. Közigazgatásilag önállóak maradtak, de a területükön, külterületükön működtek a bányák, épültek fel az ipari létesítmények, üzemek és bányakolóniák.

Az első akna Alsógalla területén nyílt meg, ahol Alsógalla-bányatelep néven új kolónia alakult ki. 1897-ben nagyszabású építkezés kezdődött. 1899 végére szinte már teljesen kiépült ipari és szociális létesítményekkel. Ekkor már 170 lakás volt, az összes épület száma 240. 1898-ban épült a jelenleg is működő hőerőmű, amely ekkor a Gépház nevet viselte.

A bányászat fejlődésével párhuzamosan a lakosság száma is megnőtt, az ország minden részéből, és külföldről is különféle rendű, rangú, felekezetű személyek jöttek és telepedtek le, hiszen kellett a munkaerő.

A rohamos fejlődés hatására Alsógalla-bányatelep 1902-ben Tatabánya község nevet kapta, 1923-ban nagyközség lett, 1947-ben város.



A gr.Eszterházy Ferenc nevét viselő akna megnyitása után három évvel 339 református vallású bányász és tisztviselő élt a bányatelepen. A lakosság nyelvi és felekezeti összetételében a bevándorlás során a magyar anyanyelvű és protestáns vallásúak száma jelentősen megnőtt. Ennek következtében 1900. december 9-én az itt élő református hívek - Dózsa József tatai református lelkész elnökletével - összegyűltek és kimondták az Alsógalla-bányatelepi Református Leányegyház megalakulását. Erről tanúskodik önálló pecsétjük is.

Istentiszteleteiket a „Konzum" /Élelemtár/ melletti társulati elemi iskolában tartották, ami 1899-ben épült, hat tanteremmel, majd 1902-ben, ráépítéssel négy tanteremmel bővült. Az iskola a telep első utcájában, a későbbi Régi Kolónia /ma: Ranzinger/ utcában volt.

1904. január 1-ével a MÁK Rt. vállalta a felekezetek kiadásait és u.n. kegyúri jogokat gyakorolt a református egyház felett is.

1907-ben a gyülekezet első lelkésze Váradi Lajos /1907-1922/ lett. Az anyakönyveket 1908-tól vezették helyben. Ezt megelőzően a tatai református egyházközség látta el az ezzel járó feladatokat. A lelkész lakása az u.n. orvoslakás lett, amely ebben a funkciójában 1964-ig megmaradt.

1911-ben /1912?/ a római katolikus templom elkészültét követően az itt élő protestánsok kapták meg a Libadombon /ma: Posta utca/ álló katolikus templomot istentiszteleti célokra. Számuk ekkor 1837 volt, a telep összlakossága 18342 személy.

1911 decemberében a Dunántúli Református Egyházkerület /püspökség/ és a MÁK Rt. között szerződés jött létre, amelynek értelmében megalakult a Tatabánya-bányatelepi Református Missziói Egyházközség. A MÁK Rt. a lelkészi állás fenntartása mellett átvállalta az egyházi főhatósági járulék fizetését, a templom, a fűtés, a világítás, a lelkészlakás, a közlekedési eszközök stb. biztosítását. Ez a szerződés 1948. október1-ig volt érvényben - az állam és a magyarországi református egyház között létrejött Egyezmény /ld. később/ megkötésének napjáig.

A gyülekezet lelkésze az 1920-as években dr.Bányai Lajos /1922-1931/ volt, majd őt követte Varga Károly /1931-1947/. A gyülekezet aktivitásának jeleként a harmincas évek elején már működött a Református Keresztény Ifjúsági Egyesület, a Leánykör, a Dalárda, a Színjátszó csoport. Fontos szerepet játszott a gyülekezet életében a szociális érzékenység, ennek megnyilvánulásaként értékes ajándékokat osztottak ki a rászorulók között, pl. karácsonykor.

A számában egyre gyarapodó gyülekezet már kinőtte a Libadombon álló templomot. Ezt érzékelte a MÁK Rt. vezetősége is, ezért 1938-ban újat építtetett a VII-es telepen /Újtelep/, a Babér utcában. /Az egyes lakótelepek az alattuk működő aknák számozásáról kapták a nevüket./

A templom fenntartása mellett a bányatársulat ezúttal is gondoskodott a lelkészek elhelyezéséről. A vezető lelkész munkáját ezekben az években több káplán /?/ is segítette. 1948-ban az egyházközség imateremmel bővítette a templomot.

A gyülekezet lelkészei ezekben az években dr. Trombitás Dezső /1947-1952/, dr. Mezey Gy. Loránd /1952-1966/ voltak, majd őket követte Egri Miklós /1966-1972/.

Az 1964. esztendő fordulópontot jelentett az egyházközség életében. Ekkor kezdődött meg a szénre épült lakótelepek szanálása, a bányaművelés miatt életveszélyessé vált épületek lebontása. Erre a sorsra jutott az Újtelepen épült evangélikus, katolikus templom is, a reformátussal együtt. Az elhagyott templom berendezése a bánhidai református templomba került az Amstel József és fia által készített orgonával együtt.

A már említett Egyezmény szabályozta Tatabányán is az állam és az egyház közötti rendezett és mindinkább jó viszonyt, ennek bizonyságaként a Szénbányászati Tröszt a saját tulajdonát képező VII-es telepi templom szanálásakor a bányaművelés miatt életveszélyessé vált épület kártalanítása fejében félmillió forintot adott a reformátusoknak új istentiszteleti helyiség építésére.

Az Egyezmény tekintettel volt az előző szerződésre, és annak juttatásait magára vállalva előbb a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium, ennek megszűnte után az Állam- és az Egyházügyi Hivatal fizetett évi hatezer forintot.

1964-ben az egyházközség belső kivitelezésében a két templomért /a Babér és a Béke utcai kistemplomért, amelynek építési adatai ismeretlenek/ kapott kártérítési összegből a Pruzsina Mihály /korábban és ma is Ranzinger/ utcai 15. sz. alatti telken imatermet, és egy háromszobás lelkészlakást alakított ki.

A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium annak idején az egyház használatában lévő, de a szénbányák tulajdonát képező telket és épületeket nem telekkönyveztette az államkincstár javára, így később bizonytalanság állt fenn az ingatlanok kártalanításával kapcsolatban. Ennek a helyzetnek vetett véget az 1972-ben kelt adás-vételi szerződés a Tatabányai Szénbányák és az egyház között. A tisztázatlan tulajdonjog végleg lezárult azzal, hogy a Pruzsina Mihály utcai 603 négyzetméter ingatlan a Tatabánya Óvárosi Egyházközség tulajdonába került.

Ebben az időszakban lett a gyülekezet lelkésze a későbbi templomépítő, Janovszky István /1972-2000/.

Az 1980-as évtized újabb megpróbáltatásokat hozott. 1983-ban a területet Óváros rendezése miatt szanálták, így megszűnt az istentiszteleti hely. Az otthon nélkül maradt gyülekezet szétszéledt, még csoda, hogy az egyházközség megmaradt. A kényszerű adásvételi ügyletben a reformátusok 2,8 millió forint kártérítést és cseretelket kaptak, valamint lelkészlakást és irodát a Ságvári Endre úton. Istentiszteleteiket az időközben megépült Tátra utcai evangélikus templomban tartották.

1984-ben a cseretelken elkezdődött az új egyházi központ építése a kártérítési összegből és a várható adományokból, segélyekből.

Az új templomot Szabó István /1914-1988/ Ybl-díjas építész tervezte. A „házi" kivitelezésben készült épület kétszintes. Földszintjén a lelkészlakás, a hivatali és közösségi helyiségek találhatóak. Felső szintjén maga a templomtér, ill. a szélfogó felett belső megközelítéssel helyezkedik el a kórus karzata. Az épület harántfalas monolit vasbeton szerkezettel készült. A templom és a hivatali helyiségek főbejárata a város egyik legszebb parkjára, a Május 1. parkra nyílik, egészen közel a római katolikus templomhoz, nem sokkal távolabb attól a helytől, ahol 1900-ban megalakult az egyházközség.

„ A templom építésének kezdete csaknem egybeesik a tatabányai szénmező kimerülésével és mivel városunkban építészetileg nem volt a szenet és a bányászatot szimbolizáló épület, úgy gondoltuk, hogy a közel száz éven át kenyeret és megélhetést adó szénvagyont megköszönjük Istenünknek azzal is, hogy a templom építészetileg emlékeztessen a szén ajándékára és a bányászatra. Tervezzük mindazoknak a nevét megörökíteni a templomban, akik a bányaművelés során életüket adták a mélyben és így hősi halottakká lettek a küzdelemben." A rendelkezésekre álló iratokból nem állapítható meg, hogy ez a terv miért hiúsult meg.

1990 decemberében határozták el, hogy a templom neve Óvárosi Bányásztemplom legyen. Létrehozták a Bányásztemplom Alapítványt, amelyre adományokat lehet befizetni. „Kérjük a gazdálkodó szervezeteket és a magánszemélyeket szíves támogatásra. A bibliai közgazdaságtan szavaival mondunk előre is köszönetet a jókedvű adakozóknak: „van, aki bőven osztogat, mégis gyarapszik, más meg szűken méri a járandóságot, mégis ínségre jut. Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül." /Péld.11:24/

A harangot 1923-ban a MÁK Rt. lakatos-öntőműhelyének közössége készítette. Felirata: „Erős várunk nékünk az Isten" „Isten áldd meg a magyart". A templomban kapott helyet, mivel harangláb nem készült.

Végső formáját az 1992-ben történt tervmódosítás után nyerte el. A kétszárnyas, keresztény művészeti motívumokkal díszített ajtó a Tatabányán élő fafaragó művész, Moser Ernő munkáját dicséri.

A közel tíz évig önerőből épített templomot 1995. szeptember 24-én szentelték fel.

Soli Deo Gloria

Tatabánya, 2014. február

Az összeállítást Janovszky István írásai/feljegyzései alapján készítette

Tapolcainé dr. Sáray Szabó Éva