„Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot" (József Attila)
Czunyiné dr. Bertalan Juditot a közelmúltban tartott megyei presbiteri konferencia résztvevői között köszöntöttük, ezúttal nem csak mint országgyűlés képviselőt és kormánybiztost, hanem egyúttal mint a bokodi gyülekezet újonnan választott presbiterét. E találkozás kapcsán készült az alábbi interjú.
Kedves Judit, Engedje meg, hogy köszöntsem presbiterré választása alkalmából. Újabb feladat, újabb megbízatás. Hogy alakult az út idáig?
Az ember nem kerülhet el bizonyos dolgokat az életében. Helye van a tanulási folyamatokban a hibáknak, helye van a tanulási folyamatokban a sikernek. Furcsa talán, hogy innen indítok, hiszen pontosan értem a kérdést. Én egy kis faluban, Bokodon születtem és élek ma is családommal. Soha nem volt egyetlen feladat sem könnyű, amit kaptam. Egyke voltam, édesanyám egyedül nevelt - ez keménységre tanított és kitartásra - nagyon korán, 11 évesen megtapasztaltam, hogy milyen az, ha a családban egyik pillanatról a másikra valaki ápolásra szorul, 12 éves voltam, amikortól a kórházból hazatért nagyanyám gondozása, ellátása rám maradt, amíg anyu dolgozott. E mellett kellett teljesíteni az iskolában, felvételizni, naponta bejárni a tatabányai Árpád Gimnáziumba, öt napból ötször a tagozatos nulladik órák miatt ötkor kelni.... Azután az egyetem, egyszerre több is, aztán a munka, a teljesítményelvárások, úgy, hogy az otthoni teher nem könnyebb, hanem egyre nehezebb lett. Ez nem panasz. Ez mind lecke volt. Lecke, amiből tanultam. Lecke, amiből azt is megtanultam, hogy nem vagyok egyedül a terhek hordozásában. Hamar meg is tanultam, hogy ki az, akire számíthatok és ki az, akire nem. Egy biztos tudást hozok, a feltétel nélküli elfogadás és szeretet élményét, tudását. Erre csak az Isten és egy anya képes. Sokszor volt nehéz és kegyetlen nehéz a mindennapokban. Kerestem a bizonyosságot és a biztonságot kamaszként, fiatalként és egészen őszintén ma is.
Az egyik fix pont az életemben a maga szigorúságával, elvárásaival és mindig őszinte kritikus dorgálásával anyu volt. A másik hosszú évekig s még utána is a kar dékánja, a főnököm dr. Nagy István volt, a nagykőrösi főiskolai éveimben, aki a keresések közben tette nyilvánvalóvá megbocsátás, a feltétel nélküli szeretet és elfogadás kegyelmét az éltünkben. Pista bácsival sokszor éjszakákba nyúló vitáink és beszélgetéseink voltak: hitről, egyházról, történelemről, irodalomról és a helyes keresztyéni attitűd létező vagy nem létező útjairól.... nehéz vitákban, súlyos kérdésekben ütköztünk - sem nem én, sem nem ő, hanem az győzött, ami megkérdőjelezhetetlen. Ma már egyikőjük sincs velem...
Ma már minden küzdelmesen megélt nehéz helyzetért hálás vagyok. Ma már minden találkozásért, vitáért és másokon keresztül is adott bizonyosságért is hálás vagyok. Nem rossz sorvezető ez sem a politikai, sem a mindennapi élet, sem a család összetartásakor, a gyerekek útnak indításakor.
Nagyon korán nyúltam az irodalomhoz. Már 15 évesen Pilinszkyt, Adyt bújtam, aztán Széchenyi jött és Kossuth írásai, ez már egy másik műfaj.... de mindegyikben találtam vagy útmutatást vagy kapaszkodót... Meg is maradt a szenvedély az irodalom iránt. Szinte mindenevő vagyok, ami az irodalmat illeti. Megnyugtat, elcsendesít. A versek pedig mindig közelebb visznek...ilyenek is mint Zelk Zoltán sora: „ Szélfútta levél a világ, de hol az ág, de ki az ág?"....
Sok nehéz és küzdelmes fordulópont volt az életemben és ennek ellenére mondom, hogy szerencsés vagyok, tenyerén hordoz, ma is az Úristen.
Mit jelent Önnek a presbiteri tisztség?
Válaszolhatnék úgy is, mint ahogyan azt a kátéban megtanultuk, de van egy szó, ami a köznyelvre tökéletesen értelmezhetővé teszi: szolgálatot. A szó legtágabb és legnemesebb értelmében vett szolgálatot. Amikor pedig az emberfia a gyülekezete története kutatása közben felmenői munkájával és adakozásainak gyümölcseit leli meg, akkor ez kötelesség.
Nő, családanya, politikus, közéleti személy, presbiter... melyik az első?
Nincs prioritás. De ha mégis, akkor a gyermekeim és a családom - értük felelősséget vállaltam a házassági és a keresztelési fogadalomtételkor is..... Őket sohasem hagyhatom cserben. Nekem ők a biztonság, nekik én vagyok a biztonság. Ehhez hitet, erőt kapok és töltekezem a többi feladatból. Szerencsés vagyok. Amíg tanítottam, hittem a katedrában és életem volt a tanítás, szerettem csinálni - őszintén kicsit hiányzik is. Amikor köztisztviselőként, hivatalnokként dolgoztam, akkor azt csináltam 120%-on és azt is szerettem csinálni. Képviselőként, helyi, majd országgyűlési képviselőként is maximalista vagyok. De anyaként is. Persze presbiterként is ez lesz, számíthat rám a gyülekezet, mint eddig is, amíg nem kaptam ezt a megtisztelő feladatot....
Megkerülhetetlen a kérdés: Ön hogyan látja egyház és állam, ill. a református egyház és a kormányzat kapcsolatát?
Ha kezdhetem távolabbról... persze nem ide idézve az egyház- és politikatörténeti folyamatokat, akkor egy rövid mondattal a keresztény ember felelősségét hivatkoznám ide. Ezt is abban az összefüggésben, hogy a protestantizmus, a mögöttünk hagyott fél évezred arról is szólt, hogy egyházi embereink, világi embereink felelősséggel viseltettek hazájuk, nemzetük iránt. A protestantizmus behozta a gondolkodásba a keresztyén ember közéleti felelősségét. Ez így van jól. Nem lehet elválasztani a világot, a társadalmat e szerint. A kereszténység, a protestantizmus vallás ugyan, de egyben kulturális, nemzeti, emberi, gazdasági, társadalmi identitás is. Sokat utazhattam. Furcsa világot élünk. Ahogy fejlődik a tudomány, ahogy gyarapodik a tudás egyre közelebb kerülünk a bizonyítékaihoz hitünknek. S ezzel egyidőben globális és furcsa folyamatok kezdenek mindennemű izmusokat ellenébe állítani, relativizálni és kigúnyolni. Pedig, ha csak Magyarországra gondolok, szűkebb hazánkban volt kötelező ateizmus, amikor koldusnak éreztük magunkat egy olyan országban, amelynek építése elválaszthatatlan Szent István örökségétől és a reformáció fél évezredes viszonyulásától és építésétől. Számomra rejtély, hogy Európa más országaiban a vallás a napi élet része, nem ciki, nem kínos a vallásos meggyőződésről, a hitről, a kétségekről beszélni, vallani. A világ és a mai Magyarország is ambivalens tehát. Pedig a kereszténység viszonyítási pont, mint ahogyan Jézus Krisztus is az egyházban. Ez a viszonyítási pont tűnt el és értékes-értéktelen, jó-rossz, helyes-helytelen, igazságos-igazságtalan relációiban és bichotóniájában kalauz, sorvezető és zsinórmérték nélküli közösségek sodródnak egymás mellett. Néha céltalanul...
S akkor nézzük, hogy ebben az aspektusban az állam-egyház, a kormány- egyházi vezetés relációjában helyes-e az, ami ma történik. Az én meggyőződésem szerint igen. Mert ha ezt a kérdést csak onnan nézzük, hogy mennyi fejlesztési támogatást kap az egyház és ezt mi minden másra lehet költeni, nem tudunk jó választ kapni. Helytelen is innen kiindulni. Mert ha az egyház, a vallás mindennapjaink része, életünk része, akkor ez a kérdés fel sem merül. Nem szabad és nem kell belőle ideológiai kérdést és vitát eszkábálni. Politikait meg pláne. De ma ez történik, furcsa mód érzem néha azt, hogy ha az egyházaink - bármelyik - a feladatellátásához bárminemű állami, kormányzati segítséget kap, már-már onnan mérik, hogy mennyivel ér többet egy református gyerek, egy katolikus gyerek... magyar református, magyar katolikus, magyar evangélikus gyermek is egyben. Az egyházakat a világtörténelemben sokféleképpen üldözték, ha ez nem is az, de mindenképpen rossz viszonyulás és nem olyan régen, alig fél évszázada a hivatalos egyházüldözés emberarcúbb tudott lenni, ma a "PC világában" kezd minden a visszájára fordulni...
A kormány egyházakhoz tanúsított attitűdje tehát számomra helyes és nem pusztán a pénzbeni támogatásokat tekintve, ars poetica Magyarország Alaptörvényének első sora a Himnusz involválásával: „Isten, áld meg a magyart!"
Judit, köszönöm a beszélgetést!
Az interjút készítette Máté László esperes.
Megjelenik a Dunántúli Református Lap 2018. húsvéti számában