Kálvin János lelki-szellemi hatása

a XVII. századi magyar közélet két legnagyobb alakjára,

Bocskai Istvánra és Bethlen Gáborra

Kálvin János kiemelkedően jelentős magyarországi - Kárpát-medencei - népszerűsége kapcsán leginkább hazánknak a török veszély által előidézett, rendkívüli helyzetére kell hivatkoznom, arra a sajátos, kollektív nemzeti bűntudatra, amely Isten teljességgel jogos büntetésének tartotta Mohács iszonyatos tragédiáját, a magyar függetlenség elvesztését, az ország három részre szakadását, a pusztulást jelentő török hódoltságot. Nemzetünk szétszóratása kapcsán szinte kézen fekvő volt az ószövetségi zsidóság sorstragédiájával[1] való lelki-szellemi rokonság felfedezése a Biblia, azon belül is az Ószövetség alaposabb megismerése révén. Ez a tény ugyanakkor Nehémiás[2] példájának követésére, az Isten-keresésre, illetve az Istenhez fordulásra - talán kifejezőbb lenne Istenhez menekvést említenem - sarkallta a korszak szellemi-politikai elitjén túl a úgyszólván a magyar nemzet minden tagját. A XVI-XVII. századi magyarság teljes létbizonytalansága, az állandó veszélyeztetettség teljesen reális érzése megfelelő lelki-szellemi fogadókészséget jelentett a reformáció által hirdetett megváltástudat, valamint a predesztináció tanításai számára, ezek a fogalmak a korabeli magyar közgondolkodás szerves részévé váltak.

Ez a soron és renden kívüli állapot tehát termékeny lelki-szellemi talajt jelentett, illetve teremtett magyar népünkben a felfokozott Isten-kereséshez, illetve - legyünk következetesek! - az Istenhez menekvéshez. Az állandó veszélyeztetettség teljesen reális érzése, a nemzethalálnak az adott helyzetben egyáltalán nem alaptalan víziója fogékonnyá tette a XVI-XVII. századi magyar szellemi és politikai elit képviselőit, sőt a magyar társadalom széles rétegeit is a reformáció lelki vigaszt, egyszersmind túlélési távlatot jelentő tanításai iránt. Ráadásul a központi hatalom tulajdonképpeni hiánya jogi lehetőséget teremtett a reformáció terjedéséhez. Talán helyesebb lenne ezúttal inkább valamiféle joghézagot említenem, ugyanis nem volt erős királyi hatalmi gépezet, amely üldözhette volna, büntethette volna a reformáció terjesztőit. Viszonylag hamar, szinte a reformáció elindulásával egyidőben születtek ugyan olyan törvények, amelyek kegyetlen szigorral büntették volna a hitújítás terjesztőit, de éppen az 1526. évi mohácsi csatavesztés - rövid és hosszú távon egyaránt katasztrofális - következményei miatt nem volt olyan központi hatalom, amely erővel kikényszeríthette volna ezeknek a kegyetlenül szigorú törvényeknek a betartását.

Érdekes, hogy a török hódoltság területén viszonylag még ennél is szabadabban tevékenykedhettek a reformátorok, mert oda sem a Római Egyház, sem annak legfőbb támogatója, a bécsi császár-király hatalma nem terjedt ki - amennyiben persze a szinte állandó várháborúk, hadjáratok kegyetlen pusztításai, valamint a hódítók határtalan anyagi mohósága egyáltalán lehetővé tették a maradék magyarság számára az ottani életet. Erre főként a bizonyos védelmet még a szinte elviselhetetlen létbizonytalanság ellenére is nyújtó alföldi mezővárosokban volt módja az ott menedékre lelt magyarságnak. Nem véletlen, hogy a reformáció magyar terjesztői éppen ezeken a vidékeken fejtették ki tevékenységüket - miként Szegedi Kis István (1505-1572), Sztárai Mihály (? - 1575). Ozorai Imre (? - ?), Méliusz Juhász Péter (1536-1572) és mások.

 A török hódítás által sanyargatott magyarság hitélete számára valóban új lehetőségeket teremtett a reformáció, mert felcsillantotta a nemzet és benne az egyes ember megmaradásának a reményét. Az Úristenhez való közvetlen folyamodás felemelő lehetősége, az elhivatottság lelki biztonságot nyújtó érzése, a szilárd megváltástudat a reformáció, valamint Isten választott népével, az ószövetségi zsidósággal való sorsközösség felfedezése irányába terelték a XVI-XVII. századi magyar politika legjelesebb szereplőinek gondolatait. A reformáció folyományaként anyanyelven is elérhető Szentírás visszanyert „rangja" az istentiszteletben, illetve a teljes egyházi életben tágabb teret biztosított a bibliai szellemű gondolkodásmódnak az élet minden területén - így természetesen a társadalmi közügyekben (a politikában) is. Nagyon logikusan jelentkezett ennek hatása a korabeli államférfiak - Bocskai István, Bethlen Gábor politikai felfogásában, gondolkodásmódjában, de cselekedeteiben is éppúgy, miként a hitvitázó irodalom szerzőinek munkáiban.

            Nem lehet véletlen, hogy ez a jelenség éppen az Erdélyi Fejedelemségre volt leginkább jellemző. Az adott korszak két világbíró hatalmától, a Habsburg Birodalomtól, illetve az Oszmán Török Birodalomtól egyaránt fenyegetett, de többé-kevésbé mégis mindkettőtől független kis fejedelemség a vallási türelem ügyében követésre méltó például szolgálhatott (volna) a korabeli Európa számára. Az erdélyi szászság szinte azonnal átvette a reformáció „német vallásnak" is nevezett lutheri irányzatát, a társadalom többsége azonban a helvét irányzat, köznyelven szólva a kálvinizmus mellett kötelezte el magát. A szerencsétlen sorsú [Szapolyai] János Zsigmond[3] fejedelem (1540-1571) pedig külföldi hatásra az antitrinitarizmus mellett tette le voksát, és igyekezett azt unitarizmussá „szelídíteni.". Közben több alkalommal hitvitára hívta udvarába a református Méliusz Juhász Pétert (1536-1572) és az antitrinitárius Dávid Ferencet (1520-1579), a két résztvevő mellé időnként a fejedelem szintén antitrinitárius itáliai orvosa, Blandrata György (1515-1588) is csatlakozott. Több alkalommal megismételt vitáik azonban nem jártak számottevő eredménnyel, voltaképpen eleve nem is lehettek sikeresek, hiszen a Szentháromság tagadása természetesen elfogadhatatlan volt a kálvini irányzat számára, annak Szentháromság-tanát viszont az antitrinitáriusok nem fogadhatták el az önazonosságuk teljes feladása nélkül.

Mindezek mellett is feltétlenül figyelemre, sőt történelmi távlatból is elismerésre méltó viszont, hogy ezeken a hitvitákon kizárólagosan csak a szóban, illetve írásban megfogalmazott teológiai érvek és ellenérvek csaptak össze, és mindegyik fél megmaradt a szó fegyverénél. Miközben Európa nagy részén újra meg újra fellobbantak a kegyetlen tűzhalált jelentő máglyák lángjai, addig az akkori két nagy világhatalomnak egyaránt kiszolgáltatott Erdélyi Fejedelemség rendjei az 1568. évi tordai országgyűlésen törvényben mondták ki „a négy bevett vallás" (recepta religio) - evangélikus (lutheránus), református (helvét hitvallású), római katolikus, valamint az unitárius - szabad gyakorlatát. Ezt a törvény több ízben megerősítette az erdélyi országgyűlés - már 1571-ben is -, de a legfontosabb az, hogy több-kevesebb következetességgel be is tartották Erdély rendjei. Ezáltal legalább a fejedelemség belső békéjét sikerült megőrizniük, a külső béke megtartása, illetve megteremtése általában úgysem rajtuk múlott, hiszen sem a császári, sem a szultáni politika alakulására nem volt, nem is lehetett valós befolyásuk - bár ez utóbbira több ízben is kísérletet tettek Erdély fejedelmei a föníciaiak találmányának, a pénznek esetenként sikeres „bevetésével."

A kálvini eszmék iránti lelkesedést a szorosabb értelemben vett vallási tanítások mellett - főként a köznemesség részéről - rendkívül nagy mértékben fokozta a Kálvin által felújított és részben megszelídített zsarnokölési elmélet, amely akár a törvényes uralkodó ellenében is megengedte a politikai fellépést, sőt a fegyveres felkelést is, amennyiben a király a nemzeti érdekek ellenében kormányozott. Ez a felfogás egyértelműen felfedezhető a XVII-XVIII. századi Habsburg-ellenes függetlenségi harcaink eszmeiségében, illetve Bocskai István, Bethlen Gábor politikájában.

„A sztoikus-humanista világnézet, valamint a vele ebben rokon átlag-protestáns tanítás szerint az önkényuralmat békességesen kell elszenvedni, mivel a zsarnokká vált uralkodó tulajdonképpen Isten kiérdemelt ítéletének végrehajtó eszköze. Csupán imádkozni lehet megjobbításáért, tétlenül várva az isteni ítélet felfüggesztésére."[4] „Ezért, ha kegyetlen fejedelem zordonul gyötör, ha egy kapzsi, vagy fényűző király rabló módjára kifoszt, ha a renyhe elhanyagolt, ha végül az istentelen és szentségtörő kínoz kegyetlenségünkért, először mindjárt vétkein jussanak eszünkbe, mert bizonyos, hogy az Úr ezeket bünteti ilyen ostorokkal,  ezért alázatossággal fékezzük meg türelmetlenségünket. Azután az a gondolat jusson eszünkbe, hogy az efféle bajokról gondoskodni nem a mi dolgunk s csupán azt tehetjük, hogy Istenhez segítségül könyörögjünk, akinek kezében vannak a királyok szívei (Példabeszédek 21. 1.) és a királyságok változásai." [5]

Ebben a tekintetben jelentett újdonságot a Kálvin János által újra felfedezett és megszelídített antik zsarnokölési elmélet, amely a szabadságában megsértett, megalázott és megszomorított közösség számára megengedi a nép érdekei ellenében kormányzó vezér: fejedelem, király császár és a többiek. - politikai, de nem fizikális - félreállítását.  Amennyiben azonban az érintett közösség még a választott magisztrátus révén sem akar, avagy nem tud élni a zsarnok uralkodóval szembeni ellenállás, sőt az eltávolítás jogával, úgy a minden hatalom forrásaként is tisztelt Úristen kezdeményezhet. A Mindenható „... majd az ő [a nép érdekei ellenében uralkodó király] szolgái közül támaszt nyilvános bosszúállókat, és parancsolatjával látja el őket, hogy megtorlást vegyenek a bűnös uralkodásért és hogy az  igazságtalan módon elnyomott népet a nyomorult balsorsból kiemeljék, majd pedig a más terveket szövő és mást tervező embereknek dühét  fordítja rájuk"[6]. Kálvin több történelmi példát is említett az ókori zsidóság, illetve az ókori kelet népeinek sorsából, amelyeket az Isteni Gondviselés megszabadított a zsarnokká lett uralkodótól, illetve annak hatalmaskodásaitól, így teljes mértékben jogosnak és erkölcsösnek tekintette a zsarnokság elleni felkelést: „... mivel ily nagy tettek véghez vitelére Isten törvényes elhívásával voltak rendelve, mikor a királyok ellen fegyvert fogtak, egyáltalán nem sértették meg azt a méltóságot, amely a királyra isteni rendelés által ruháztatott, hanem csupán a mennyből felfegyverezve, a kisebb hatalmat zabolázták meg a nagyobbal, éppen úgy, mint a királyoknak is szabad megbüntetniük helytartóikat"[7].

Eszerint a legkisebb mértékben sem vét az alattvalói hűség ellen, nem szegi meg a királynak tett esküjét, az, aki a zsarnokká lett uralkodó ellen lázad, sőt fegyveres felkelést szervez a közösség érdekeit lábbal tipró uralkodó ellenében, hiszen az Istenhez megtért népet nem bünteti tovább az Úr a zsarnok király kegyetlenkedéseivel. Így lehetett az első Habsburg-ellenes szabadságharcot (1604-1606) szervező Bocskai István (1556-1606) erdélyi fejedelem (1604-1606) akit az ő vezérletével felkelt rendek a szerencsi országgyűlésen  1605. április 20-án magyar királlyá választottak, „a Magyarok Mózese."[8] A hatalmas időbeli távolság ellenére kétségtelenül kínálkozott egyfajta történelmi hasonlóság, sorsközösség felfedezése az ószövetségi zsidóság és a XVI-XVII. századi magyarság állapotában. Ennek megfelelően adódott Mózes és Bocskai történelmi alakjának párhuzamba állítása, ugyanis mindketten nemzetük megmentése érdekében vállalták a közszereplést, a közösség érdekeit lábbal taposó uralkodóval történő szembefordulást. Ez a kitüntető névhasználat valóban a magyarországi reformáció egyik legfőbb védelmezőjeként számon tartott „szablyás fejedelem" iránti feltétlen tiszteletnek a reformáció szellemisége, a biblikus szemléletmód által ihletett kifejezéseként értelmezhető.

Az imént említetthez hasonló lelki-szellemi alapon válhatott Bethlen Gábor, Erdély legnagyobb fejedelme (1613-1629) - Erdély viszonylatában voltaképpen: a fejedelem - a Magyarok Gedeonjává[9], ugyanis az ő fejedelmi jogara alatt is felvillant egy történelmi pillanatra a három részre szakított, két egymással vetélkedő világhatalomnak kiszolgáltatott Magyarország egyesítésének régen és sokak által óhajtott lehetősége. Őt sem alaptalanul tisztelték meg a királyi címmel a három részre szakított ország rendjei, akik 1620. augusztus 25-én a Besztercebányán tartott országgyűlés keretében magyar királlyá választottak. A viszonyok ismeretében nem koronáztatta meg magát, sőt a választott királyi címet is csak a Habsburgokkal folytatott béketárgyalások érveként használta, hogy kedvezőbb békefeltételeket tudjon kialkudni a királyi címről történő lemondása fejében. Kortársai - nyilván ugyancsak a reformáció által indukált egyszersmind lehetővé tett - alapos Biblia-ismeretére vall, hogy ebben a vonatkozásban is észrevették az ószövetségi Gedeon és a XVI-XVII. századi Bethlen Gábor habitusában fellelhető közös tulajdonságokat. Bethlen hűséges protestantizmusa, a vallásszabadság védelmében kifejtett tevékenysége is adhatta az ötletet kortársainak - de akár az utókornak is - a Baál oltárát ledöntő, a Jahve tiszteletét visszaállítani akaró Gedeonnal történő társításra. Az már jelenkorunk hibája, sőt bűnös mulasztása, hogy „a Magyarok Mózese" és „a Magyarok Gedeonja" megtisztelő elnevezés a XXI. század elején már az átlagos - nem is feltétlenül csak a fiatal - magyar olvasó számára sajnos már magyarázatra szorul.

Ebből a Kálvin tanítása szerint is jogos felháborodásból vonták le Erdély református neveltetésű fejedelmei - főként Bocskai István, Bethlen Gábor- azt a következtetést, hogy a világi felsőbbség ugyan egyértelműen Istentől ered, de nem vezethet önkényeskedésre, nem állhat önös érdek, önös cél szolgálatában, mert nem arra, hanem éppen a közösség javára, sőt szolgálatára rendeltetett Istentől minden világi hatalmasság. Ennek következtében nem minősült sem lázadásnak, sem esküszegésnek a közösség ellenében cselekvő uralkodó ellen való felkelés, amely akár eltávolításához is vezethetett. Erre az eltávolításra ugyan az adott történelmi valóságban nem került sor, de mindegyik felkelés eredményeként sikerült valamelyest könnyíteni a „két pogány közt" vergődő magyarság sorsán. Főként éppen a protestáns vallásszabadság ügyében jártak eredménnyel Bocskai István és Bethlen Gábor Habsburg-ellenes felkelései. Ezek a fegyveres felkelések is hozzájárultak ahhoz, hogy a XVII. századra a történelmi Magyarország - benne persze az Erdélyi Fejedelemség - lakosságának nagy része felvállalta a reformációt, nagyobb részben annak helvét irányzatát.

Nézzük meg kicsit közelebbről, ugyanakkor e kötet terjedelmi adottságaiból következően mégis vázlatosan Bocskai István kálvinizmusát, azét „a szablyás fejedelemét," aki - halála után mintegy három évszázaddal - méltán került a reformáció genfi emlékművén a hitújítás valóban legkiválóbb alakjai közé! Egy néhány évvel ezelőtt hazánkban íródott és megjelent tanulmány szerzője szerint „Bocskai István fejedelem szerepét a genfi reformáció emlékmű szoboralakja méltán helyezi a világtörténelem jeles személyiségei közé. Forgatagos, viharos történelmi korszak gyermeke, s később formálója ez a politikai fordulásai kapcsán bírált, de vitathatatlanul egyháztörténelmünk legnagyobb alakjai között számon tartott hitvédő harcos."[10]

Magától Bocskaitól érthetően kevés írás maradt ránk - mindössze az 1605. évi szerencsi  országgyűlést megnyitó beszéde és híres Testamentuma közismert -, hiszen a korabeli fejedelmektől általában senki sem várta el, hogy az írás művészetében is otthonosan forogjanak, a tollforgatás helyett inkább a kardforgatásban, a hadvezetésben és a diplomáciában illett és kellett jeleskedniük. A kortárs szépirodalmi alkotások olyan fejedelemnek mutatják Bocskait, aki Istentől kapott elhívása alapján a Mindenható által küldött szabadítóként - biblikusan szólva: Mózesként - vállalja a „koronás királya" által cserbenhagyott, sőt megcsalt, kisemmizett, megalázott és hitében is megsértett nemzet érdekeinek védelmét - akár fegyveres felkelés formájában is - a hatalmával visszaélő „törvényes uralkodó" ellenében. Ennek megfelelően még a „felkent uralkodója" elleni vétség sem merül fel ezekben az irodalmi művekben Bocskai tevékenysége kapcsán, arról pedig végképp szó sem esik, hogy az effajta fellépés a nemzet érdekei ellen cselekvő uralkodó hatalmának korlátozására, illetve megdöntésére esküszegés, Isten ellen elkövetett bűn lenne. Éppen ellenkezőleg, arról van szó, hogy Bocskai Isten elhívását meghallva és megértve, a Mindenható jóváhagyásával, sőt isteni parancsra cselekedett nemzete érdekében.

A források alapján úgy tűnik, Bocskai stratégiai fontosságú szövetségesei - Illyés Gyula megfogalmazásában:, „írást-imát nem tudó hajdúi"[11] - a meglehetősen szilaj hajdúk is felfogták, sőt Bocskai szellemében értelmezték szövetségkötésük célját: „in vindicanda libertate patriae et religionis[12] [a haza és a hit szabadságának kivívásában]. Emberi logikával megközelítve az eseményeket bizony több, mint meglepő, hogy ez az „írást-imát nem tudó", gyakran zabolátlan, nehezen kormányozható, a társadalmi ranglétrán nem túl magasan elhelyezkedő népség hirtelen Isten országa ügyének harcos védelmezőjévé vált. Ennek kapcsán ismét be kell látnunk a Szentírás örökérvényű igazságát: „Mert nem az én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti  útaitok az én útaim ..."[13]. Jól példázza ezt, amiként Jakab János, a hajdúk egyik vezére személyesen is arról igyekezett meggyőzni a hajdúkat, hogy „pro patria et fide"[14] [a hazáért és a hitért] fogjanak fegyvert Bocskai István mellett. Láthatóan ezek az egyszerű, az ország ügyeiben nem igazán járatos emberek is megértették, hogy Bocskai személyében a szabadság és a hit Isten által kiválasztott és elhívott harcosával lépnek szövetségre.

A harctéri és politikai sikerek után Bocskai hálás szövetségesnek bizonyult, 1605. december 12-én a magyarországi fölkelt rendeknek a Hont vármegyei Korponán tartott országgyűlésén közel 10.000 hajdút emelt ki bizonytalan társadalmi állapotából, kollektív nemesítéssel és birtokadományokkal jutalmazta meg küzdőtársait, és Szabolcs megye déli részének - Kálló, Nánás, Dorog, Hadház, Vámospércs, Sima és Vid - területén 9254 gyalogos hajdú vitézét telepítette le az így keletkezett hajdúvárosokban. A hajdúk számára kiállított nemesi levélben Bocskai ismételten megfogalmazta a maga népvezéri hitvallását: „A császári felség ellenséges hadai, azzal az ürüggyel, hogy a fenyegető török hadsere ellen hoznak segítséget, bejöttek hazánkba, annak minden erősebb várát elfoglalták. Erdélyországot csaknem végpusztulásra juttatták, iszonyú és hallatlan kegyetlenséggel elpusztítva és az egész nemességet elnyomva arra vetemedtek, hogy az igaz vallás gyakorlatának és a hazai törvények kiszolgáltatásának szabadságát a dicső magyar királyságban is akadályozták, sőt végképp megsemmisítették, annyira, hogy zsarnokságuk alatt senki már csak sóhajtani, vagy a fejét emelni sem merészelt, míg a Mindenható Isten minden emberi reményen felül, derekunkat kardjával föl nem övezte és belénk bátor lelket öntvén, meg nem engedte, hogy mint Gedeon[15] kicsiny sereggel az ellenségen győzedelmeskedjünk."[16] Találhatnánk példát a kálvini zsarnokölési elméletnek ennél frappánsabb megfogalmazására a XVII. századi Közép-Európa sajátos viszonyai között? Ahogy mondani szokták, keresve sem akadhatnánk ennél találóbb megfogalmazásának példájára. Bocskai, a „szablyás fejedelem" valóban kivívta magának a megtisztelő helyet - egyetlen nem teológusként - a reformáció genfi emlékművének vezéralakjai között. Bocskai azt is helyesen értelmezte, hogy a Kálvin János által „megszelídített" antik „zsarnokölési elmélet" szerint a nagyobb közösség - nép, nemzet - ellenében kormányzó, valóban zsarnokká lett uralkodó félreállításának joga első renden a közösséget illeti meg, Isten azonban egyes embert is kiválaszthat, hogy a közösség élére állva érvényt szerezzen a leigázott és kifosztott nép, a hitében is megsértett nemzet érdekeinek.

Kálvin János számára ebben a tekintetben valószínűleg a második hazájául választott svájci városállam, Genf jelentette a mintát a maga szinte a cizelláltságig kifinomított, fékekkel és ellensúlyokkal gondosan kimunkált - talán stílszerű lenne úgy fogalmaznom: patikamérlegen kimért - demokratikus intézményrendszerével, a magisztrátusok szabályozó, esetenként fékező mechanizmusával, az irányító testületek felelősségével. Eredendően ezekben az intézményekben, illetve testületekben látta Kálvin a garanciát a zsarnokság tökéletes kiiktatására. Voltaképpen az ő jogukként, sőt Isten által rájuk rótt feladatukként jelölte meg a demokrácia tökéletes és hosszú távú fenntartását és biztosítását. Kizárólag rendkívüli esetekben lehetett szó az egyes ember által megvalósított fellépésről a világi hatalom ellenében. Ilyen esetekben is csak a zsarnokká lett vezető politikai, nem fizikai, félreállítását tekintette a közösség elidegeníthetetlen jogának.

Alapvetően más volt viszont a helyzet a XVI-XVII. századi Magyarországon, illetve Erdélyben. Nem lehetett szó olyan kifinomult politikai rendszerről, ami Genfben - többé-kevésbé - olajozottan működött. „A XVII.-XVIII. századi Magyarországon egyedül a rendi országgyűlést lehetett volna a kálvini elképzeléshez hasonló magisztrátusnak tekinteni, ez a testület azonban nem volt protestáns többségű, s a Werbőczy-féle rendi alkotmányjog talaján állt, s mint ilyen egyedül a II,. András királyunk (1205-1235) által 1222-ben kibocsátott, a királyi hatalmat korlátozó Aranybulla ellenállási záradékát tekinthette az országvesztő Habsburg uralkodókkal szembeni fellépés legitimációs forrásának."[17] Emiatt a „testületi fellépés" lehetősége sem a Királyi Magyarországon, sem az Erdélyi Fejedelemségben nem volt adott, illetve csak erősen korlátozott mértékben érvényesülhetett a korabeli magyar társadalomban. Ez lehet az oka, hogy a „protestáns jellegű és hitvédő indíttatású szabadságmozgalmak" nem egy grémium, hanem egy-egy kiváló történelmi személyiség - Bocskai, Bethlen, Rákócziak, Thököly - köré szerveződtek és bizonyos rendi érdekek képviseletét is felvállalták az össznemzeti sérelmek orvosolására irányuló céljaik mellett. A fentebb név szerint említett vezérek természetesen egyszerre vállalták az egész nemzet és a nemesi rend ügyének képviseletét, hiszen személyükben is érvényesült a kettős identitás, mert egyszerre voltak a magyar nemzet és a nemesi rend tagjai, ráadásul - II. Rákóczi Ferenc kivételével - mindannyian a protestantizmust, azon belül a lutheri tanokhoz ragaszkodó Thököly Imrén kívül valamennyien a reformáció helvét irányzatát követték. Ugyanakkor azt is el kell ismernünk, hogy össznemzeti és a rendi érdekek képviselete mellett esetenként egyéni sérelmeik is szerephez juthattak Habsburg-ellenes fellépésükben.

A Bocskai és Bethlen nevével fémjelzett - Habsburg-ellenes - fegyveres felkelések Kálvin Institúciójának csak a szöveg legkésőbbi kiadásaiban (1551-ben francia nyelven és 1559-ben latin nyelven) megjelent bekezdésére hivatkoznak. „És itt tűnik ki [Istennek] csodálatos jósága, valamint hatalma és gondviselése. Mert majd az ő szolgái közül támaszt nyilvános bosszúállókat és parancsolatával látja el őket, hogy megtorlást vegyenek a bűnös uralkodásért, és hogy az igazságtalanul elnyomott népet a nyomorult balsorsból kiemeljék, majd pedig a más terveket szövő és mást tervező emberek dühét fordítja rájuk. Így Izrael népét Fáraó zsarnoksága alól Mózes által, Kúsánnak, Szíria királyának erőszakoskodása alól Othniel által, és más szolgaságokból más királyok vagy bírák által szabadította ki."[18]

Nyomatékosan szeretném hangsúlyozni, hogy Kálvin János igen határozottan várta el az kortársaitól a felsőbbség egyértelmű tiszteletét. Nagyon szigorúan vette a Szentírás intelmét a felsőbbség iránti engedelmességre: „Minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak, mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől, és amely hatalmasságok vannak, az Istentől rendeltettek."[19] Ő maga úgyszólván soha sem szűnt meg I. Ferenc francia király hűséges alattvalója, egyben Franciaország lojális állampolgára lenni. Hazafias franciaként mindvégig - kényszerű menekülése ellenére is - remélte, hogy a reformáció ügyében képes lesz annak helyességéről meggyőzni királyát. Az ellenreformáció mellett hajthatatlanul kitartó királya iránti lojalitása már-már naivitásba hajlott, de az optimista Kálvin még az emigrációban sem adta fel a reményt, hogy jobb belátásra bírja uralkodóját. Institúciójában is alapvetően „kesztyűs kézzel bánt" királyával, noha I. Ferenc a lehető legkegyetlenebb módon üldözte a reformáció mindegyik irányzatát. Valójában még mindig hűséges francia alattvalóként csak végső megoldásként villantotta fel a népe ellenében kormányzó uralkodó elleni fegyveres felkelés lehetőségét, kitartva a Biblia intelme mellett, miszerint „Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint az embereknek"[20] - ahogyan ezt a Dániel próféta könyvéhez írt Kommentárjában olvashatjuk.

A felsőbb hatalom iránti engedelmesség tehát Kálvin tanítása szerint is mindaddig szigorúan kötelező, amíg a hatalom képviselője a nagyobb közösség érekében gyakorolja hatalmát. Az antikvitás zsarnokölési elméletének Kálvin által megszelídített változata szerint viszont azonnal megszűnik ez az alattvalói kötelesség, amikor az uralkodó zsarnok módjára visszaél az Úristen által rábízott hatalommal. Ebben a helyzetben jogossá válik a vele szemben való politikai, esetleg fegyveres ellenállás. A közösség - Genf példáján: a magisztrátus -, esetleg annak választott képviselője, avagy éppen a Mindenható Isten által elhívott vezetője a hűtlenség vétke nélkül, az esküszegés bűne nélkül jogosulttá válik a hatalmával visszaélő vezetőnek - fejedelemnek, királynak, császárnak, bármi más hatalmasságnak - politikai, nem fizikális, félreállítása, a nagyobb közösség érdekében történő elűzésére.

Bocskai - talán éppen hányatott sorsa következtében is - láthatóan ismerte és felvállalta Kálvinnak az ószövetségi példák alapján született elméletét, miszerint az Úristen a szükséges időben szabadítót rendel egy-egy közösség - nemzet - megmentésére. Ennek szellemében nyilatkozott saját szerepéről 1605. április 20-án a szerencsi országgyűlést megnyitó beszédében, amelynek során Magyarországnak a bécsi udvar ellen felkelt rendjei a közben már Erdély fejedelmévé is megválasztott Bocskai István kiállását, politikai és hadi sikereit is látva őt Magyarország fejedelmévé választották: „Midőn az Úr által feladatomra elhívattam, kedvem ellenére volt, mert éreztem gyengeségemet. De remélve kegyelmes Isten segítségét, és teljes hittel, hogy ő szent Felsége meg fog segíteni, most már semmit sem fogok elmulasztani, hogy vállalásunkat diadalra vigyük az Ő és a nemzet dicsőségére."[21]

            Hasonlóképp a tudatos és felelősségteljes államférfi szólalt meg Bocskai politikai végrendeletében, amelyben a Habsburgok uralma alatt álló Magyar Királyság, valamint a mindkét világbíró hatalomnak kiszolgáltatott, de részben mégis mindkettőtől független Erdélyi Fejedelemség magyarságát igyekezett meggyőzni az egyetértés, az együttműködés fontosságáról. Szigorúan a realitás talaján állva cselekedte ezt, amiként az egy bölcs államférfitől elvárható:„Tudjuk azt, hogy az mü nemzetségünknek több hazája ennél már soha nem lészen s nincsen is, más minékünk az övét nem adja."[22]

A hazai kortársi közvéleményben is hasonlóképp, pontosabban a fentiekkel tökéletes összhangban alakult Bocskai István fejedelem közéleti tevékenységének megítélése. A XVI-XVII. századi magyar- és erdélyországi események avatott tollú krónikása, a humanizmus eszmeiségén nevelkedett, előbb az akkor a kálvinizmus egyik fellegváraként ismert Heidelberg, majd, Pádua és Róma katolikus egyetemén tanult Szamosközi István (1570-1608) „Bocskai István megsiratásáról" című munkájában ilyen minősítésekkel találkozunk: „... őt a haza legkedvesebb atyjaként, mindannyiunk megtartójaként, egyetlen szabadítójaként, a nyomorúságok és az örökké tartó nélkülözések elűzőjeként, a közszabadság és a közüdv bajnokaként, a véres zsarnokok ledöntőjeként emlegették.[23]  

A kortárs történetíró véleményét valóban mérvadónak tekinthetjük, hiszen Szamosközi István Bocskai fejedelem közvetlen környezetében élt és tevékenykedett, tehát közelről és igen jól ismerte a fejedelmet. Az esetleges részlehajlást a jelen esetben egyáltalán semmi sem indokolná, hiszen Szamosközi a fejedelem halála után fogalmazta meg a fentebb idézett megállapítását. A kortársak és az utókor egyaránt teljes joggal tekintették Bocskai fejedelmet Isten által a magyarság megmentésére kiválasztott és elhívott vezérnek, joggal hasonlították az ószövetségi zsidóság olyan nagyjaihoz, mint Mózes, Gedeon és Józsué[24]. Ezeket a neveket a bibliás protestantizmus tette különösen népszerűvé Erdélyben, a megpróbáltatások között felismert történelmi sorsközösség pedig jelentősen ráerősített erre a már amúgy is létező gyakorlatra.

Egyértelműen - a fentebb tárgyaltak tekintetében is - Bocskai István fejedelem lelki-szellemi örökösének tekinthetjük Bethlen Gábort, Erdély fejedelmét (1613-1629), Magyarország választott királyát, akinek neve Erdélyben egyet jelent, egybeforrt a fejedelem fogalmával. Már ifjú korában is Bocskai István megbízottjaként tevékenykedett, áttételesen, igaz, nem a maga szándéka szerint, még a Bocskai-szabadságharc kitörésében is része volt, hogy azután a szerencsétlen sorsú Báthori Gábor - jórészt önmaga által előidézett - tragédiája után megmentse Erdélyt a végpusztulástól, sőt nem egészen másfél évtizedes fejedelemsége alatt „tündérkertté" változtassa azt. A zsarnoki hatalomról vallott felfogása tökéletesen megegyezett Bocskai István nézeteivel. Mindketten elismerték a nép akarata ellenében kormányzó császár-királlyal szemben a vallás és a nemzet érdekében történő fellépés jogosságát. Bethlen Pázmány Péter (1570-1637) esztergomi érseknek (1616-1637) írt levelében igen határozottan fogalmazta meg ebbéli meggyőződését: „Az alattvaló urának csak addig köteles az hívségre, amíg vallásában, böcsületiben és szabadságában meg nem sérti."[25]

Bármilyen meglepőnek tűnhet is, Bethlen Gábor számíthatott ebben a kérdésben a református gyermekből lett esztergomi érsek megértésére. Pázmány érseket a legteljesebb királyhűsége sem akadályozta meg abban, hogy az Erdélyi Fejedelemség fenntartásának szükségessége ügyében Bocskaival és Bethlennel értsen egyet, azaz számára is egyértelmű volt, hogy Erdély állami léte a Királyi Magyarország politikai helyzetére is egyértelműen kedvező hatással van. Kemény János, a későbbi erdélyi fejedelem Bethlen diplomatájaként gyakran megfordult Pázmány Péter pozsonyi palotájában, az ő önéletírásában találhatjuk meg az egyetemalapító esztergomi érsek ebbéli meggyőződését: „nekünk elégséges hitelünk, tekéntetünk [tekintélyünk] van mostan az mi kegyelmes keresztény császárunk előtt, de csak addig durál [tart], az német nemzet előtt, míglen Erdélyben magyar hallatik floreálni [virágozni], azontúl mindjárt contemtusban [megvetettségbe] jutván, gallérunk alá pökik az német, akár pap, barát, vagy akárki légyen". Meglepő lehet ugyan ez a vélekedés, de nem szabad elfelejtenünk, hogy Pázmány Péter esztergomi érsekként a XVII. század egyik legnagyobb magyarja is volt, és ebben sem a bécsi császár-király, sem a római pápa iránti hűsége nem akadályozta. .

Bethlen Gábor is megpróbálkozott az Erdélyi Fejedelemség külpolitikai mozgásterének kibővítésével, amikor református vallása és nemzetünk szabadsága védelmében a protestánsok oldalán belépett a harmincéves háború (1618-1648) folyamatába. Majdani utódához, a későbbi I. Rákóczi György fejedelemhez intézett levelében így ír ebbéli indítékairól, illetve szándékáról:

„... mikoron a magyar nemzetnek nyomorul sorsán gondolkodnám, igaz religiónknak [vallásunknak] láb alá tapodtatására való gondos intentumukat [merényleteket] mikoron sok[26] felől igen bizonyosan hallanék, igazán mondom, hogy meggyőzött sokképpen nemzetemhez való igaz affectusom [jóakaratom] az nagy Istennek igaz tiszteletihez való nagy zelusom [buzgalmam], és magamban elvégeztem, hogy Isten tisztessége mellett nemzetünknek szabadságáért kitámadjak, értvén ezen dolgokhoz kgldnek [Kegyelmednek] főképpen több keresztyén atyánkfiaival[27] együtt nagy indulatját, akaratját. [28]

Természetesen a lábjegyzetben név szerint említett néhány főúr sem pótolja a kálvini zsarnokölési elméletben feltételezett magisztrátust, miként a XVI-XVII. század Közép-Európájában az általános volt, Bocskai és Bethlen esetében egyaránt egy-egy kiváló történelmi személyiség volt kénytelen felvállalni a nép ellenében kormányzó - a nemzet és a vallás szabadságát lábbal tapodó uralkodó, a „zsarnok király" elleni felkelés szervezését és bonyolítását. Mindkettejük igazi történelmi nagysága abban rejlik, hogy mély vallásosságukból, tudatos és valóban átélt kálvinizmusukból következően felismerték, felvállalták isteni elhívásukat, illetve küldetésüket, meg akartak és Isten segedelmével meg tudtak felelni ennek rendkívüli a kihívásnak. Méltónak bizonyultak az utánuk következő nemzedékek - másként szólva: a történelem - emlékezetére, mert olyan példát adtak saját koruknak és az utókornak, amelynek átvételével a Mindenható Istent, a tiszta keresztyénséget és féltőn szeretett nemzetünket egyszerre szolgálhatjuk. Történészként is hiszem és vallom ugyanis, hogy a múltat vizsgálni, kutatni csak a jövőre irányított tekintettel szabad és érdemes. Az ókori Róma lakosai is az élet tanítómesterének tartották a történelmet, amelye valóban üzenni akar a jelenen keresztül a jövőnek. Csak ebben a tudatban van értelme akár nemzeti történelmünk, akár az emberiség egyetemes története kutatásának.

 Bethlen Gábor esetében az általában Kálvin nevéhez kötött, de már Augustinus[29]  ókori egyházatya által  megfogalmazott predesztináció tanának nagyon gyakorlatias, nagyon világos értelmezésével is találkozhatunk. Tökéletesen tudatában volt Isten általi kiválasztottságának, ezt több ízben nyilvánosan meg is vallotta, ebben még a felekezetünkre általában - nem is alaptalanul - jellemzőnek tartott szemérmesség, visszafogottság sem akadályozta meg. Bocskai István és Bethlen Gábor tudatos és mélyen átélt kálvinizmusának kialakításában talán joggal hivatkozhatnék a Heidelberg és Wittenberg egyetemeit is megjárt tudós lelkészre, Alvinczi Péterre (1570-1634), aki mind Bocskainak, mind Bethlennek udvari papja, tehát bizalmasa volt. Ennél is szívesebben feltételezem azonban, hogy mindkét fejedelem már korábban, a legmagasabb erdélyi közéleti tisztségre emelésük előtt részesült olyan református nevelésben, amely megalapozta ezt a rendkívül tudatos és mélyen átélt kálvinista meggyőződésüket. Amennyiben ezt a feltételezésem helytálló, úgy bizonyosak lehetünk abban, hogy a XVI-XVII. századi erdélyi nemességének tekintélyes része ilyen vallási nevelésben részesült, ez épült be a korabeli Erdély közgondolkodásába. Ezt a neveltetést mindhárom említett erdélyi fejedelem - Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György - esetében folyamatosan kiegészítette a Szentírás rendszeres, naponkénti olvasása. Számukra valóban mindennapi lelki táplálékot jelentett a Biblia.

 „Számára a predesztináció ... elsőrenden nem elméleti kérdés vagy fontos tantétel, amit érdemes végiggondolni, amin el lehet vitatkozni, hanem sokkal inkább bevált élettapasztalat. Nem tartotta véletlen, egyéni szerencse dolgának, vagy önmaga leleményessége következményének, hogy a vagyonától megfosztott, árva köznemes gyermekből híres hadvezér és fejedelem lett, hogy oly sok megvívott csatában és az ellene szőtt ármánykodások közepette élete megmaradt. Azt sem, hogy igaz hitre jutott. Negyvenkilenc évének alakulását úgy tekintette, mint ami mögött és fölött Isten irgalmassága, kiválasztó, gondviselő kegyelme áll. Végrendeletének készítése közben, áttekintve egész múltját, ezért tört fel szívéből a hála: Adok mindeneknek felette teljes szívemből hálákat Ő Szent Felségének, ki az én bűneimnek tenger fövenyéhez hasonló sokaságát nem tekintette e napig, énnekem érdemem szerint nem fizetett, a bűnök sárjában nem hagyott, ellenségem kezébe nem adott, hanem véghetetlen irgalmasságából örök időknek előtte az én idvezítő Jézus Krisztusomban az örök életre elválasztott, keresztyén atyától és anyától való születésemet bénaság nélkül engedte volt, azótától fogva tartott, táplált, éltetett, sok rendbéli áldását fejemre kiárasztotta."[30]

            A teológia bármelyik tudósának is díszére válnék ez a tömör, ugyanakkor teljességre törekvő megfogalmazás, amely tökéletesen alkalmas a predesztinációnak, az eleve elrendelés tanának értelmezésére, magyarázatára. Szavaiból egyértelműen kitűnik a Bibliában való jártassága. Tudjuk, hogy többször is elolvasta a Szentírást, de láthatóan értette is az abban közölteket, sőt élete folyamán mindenkor igyekezett a Biblia intelmeinek saját életébe történő beépítésére. „Egész életműve azt példázza, hogy Isten kiválasztó, gondviselő, üdvösségre vezérlő kegyelmébe vetett hite egységben látta a földi és az örök életet. Mindegyiket a maga helyén, bibliai összefüggésében értette és értékelte, a keresztyén reménység értelmében."[31]

         Az isteni eleve elrendelés kálvini tanításának lelkes elfogadása mellett hasonlóan fontos szerepet játszott a XVI-XVII. századi magyar társadalmi és politikai elit gondolkodásmódjában a rendkívül erős megváltástudat. A reformáció által közvetített „ingyen, kegyelemből, hit által" történő üdvözülés lehetősége. Azt feltétlenül tudnunk kell, hogy a XVI-XVII. század emberét sokkal jobban foglalkoztatta az örökélet, a lelki üdvösség kérdése, mint a mi korunk, a XXI. század öntelt, elbizakodott emberét. A felfedezés és a bizonyosság örömével olvashatták az anyanyelvükön is elérhető Szentírásban: „Megigazulván azért hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által."[32] Miután  a teljes Biblia megismerésére is módjuk nyílt,  az imént idézett újszövetségi igeszakasz mellett az Ószövetségben is megtalálhatták a megváltástudatukat erősítő isteni kijelentést: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy."[33] Mai korunk sok-sok emberével ellentétben a XVI-XVII. század embere teljes hittel tudta olvasni a megváltás örömüzenetét, és fenntartás nélkül fogadta a kálvini reformációnak erről szóló tanítását. Mint kiszáradt szivacs a vizet, úgy szívták magukba magyar eleink a nem csupán lelki vigaszt, de a megmaradást, a papi közvetítés nélkül, Isten kegyelme, azaz Jézus Krisztus keresztáldozata, valamint a Krisztusba vetett hit által elérhető örök élet, a lelki üdvösség ígéretét hirdető kálvini tanítást.

Nyilvánvaló tehát, hogy a kálvini reformáció hatása egyértelműen kimutatható a XVII. századi Erdélyi Fejedelemség politikai és társadalmi elitjének gondolkodásában, szavaiban, illetve írásaiban és cselekedeteiben egyaránt. A Biblia, mint forrás 1590 óta Károli Gáspár veretes fordításában immár magyar nyelven is rendelkezésükre állt, látható, hogy becsülettel forgatták, hiszen minden megnyilvánulásuk a Szentírás alapos ismeretét tükrözi. Meglepőbb, hogy a korabeli közállapotok, a hatalmas földrajzi távolság, a behatárolt közlekedési lehetőségek mellett Kálvin János tanításai is eljutottak a „két pogány közt' vergődő kis fejedelemségben, sőt a török hódoltságban élő magyarsághoz. Kétségtelen, hogy ezek a gondolatok nyomtatásban is megjelentek, de rendkívül alacsony példányszámban, innen sok száz kilométerre. Ezeknek az írásoknak el kellett jutnia a csatazajtól oly gyakran hangos Kárpát-medencébe. Vélhetően a külföldi egyetemeken tanuló diákok, esetleg a távolsági kereskedelem sok-sok veszélynek kitett képviselői révén jutottak el hozzánk. Mindez azonban reálisnak tűnő feltevés, így is történhetett. Valami módon bizonyosan realizálódott a dolog.

Emberi logikával nehéz erre magyarázatot találnunk. Könnyebben megérthetjük, illetve elfogadhatjuk viszont mindezeket, ha gondolkodásunkban az isteni gondviselésnek is teret engedünk. Az Úristen ezúttal is megtalálta azokat az embereket, akik engedelmes és sikeres eszközei lehettek üdvtervének megvalósításában. Ennek révén válhatott ugyanis a kálvini reformáció a hitbéli megújulás elősegítése mellett nemzetmegtartó erővé is a Kárpát-medencei magyarság számára - élt légyen bár a Királyi Magyarországon, az Erdélyi Fejedelemségben, illetve a török hódoltság területén. Engedtessék meg előadásom lezárásaként Illyés Gyula a Reformáció genfi emlékművéről szóló, méltán közismert versének  sorait segítségül hívnom: „Hiszed, hogy volna olyan-amilyen magyarság, ha nincs - Kálvin? Nem hiszem" [34]

Összegzésképp megállapíthatjuk, hogy Kálvin János tanítása annak hitújító, reformáló és egyházszervező tartalma mellett magyar nemzettudatunknak is mindmáig ható szerves alkotóelemévé vált. Ez utóbbi vonatkozásban még a felekezeti különbség korlátjai sem jelentettek legyőzhetetlen akadályt. Így alakulhatott ki közgondolkodásunkban az a valótlanságában is egyértelmű elismerést, ragaszkodást kifejező kép, amely szerint Kálvin János egyértelműen magyar nemzetünk tagja - „jó magyar ember" - lett volna.

                                                                                                                             Dr. Huszár Pál

[1] Nehémiás Könyve 1, 6-9.

[2] Nehémiás (Nehemija) az ószövetségi zsidóság babiloni fogsága után, Artaxerxész perzsa király (Kr.e. 465-434) uralkodása idején a perzsa fennhatóság alatt álló Júdea helytartójaként Jeruzsálem újbóli felépítését és benépesítését,, valamint a Jahve-kultusz visszaállítását tűzte ki célul Visszaállította a tizedfizetést, megtiltotta a nem zsidókkal kötött vegyes házasságot vissza akarta állítani a szombat vallásos tiszteletét, megünneplését.

[3] I. (Szapolyai) János magyar király (1526-1540) és Izabella lengyel királylány fia. A váradi békében apja lemondott az akkor még meg sem született fia trónigényéről, közvetlen halála előtt azonban megeskette tanácsosait, hogy az akkor még csecsemő fiát királyukká választják. I. Ferdinánd egy birodalmi hercegséggel kívánta kárpótolni, amit azonban előbb elfogadott, majd visszautasított. Erdélyben tartotta udvarát és korai haláláig főként vallási kérdésekkel foglalkozott.

[4] Barcza József: Bethlen Gábor a református fejedelem Budapest 1980 118-119. p.

[5] Kálvin János: A Keresztyén Vallás Rendszere (1559) II. kötet, Pápa 1910    776. p..

[6] Kálvin János: A Keresztyén Vallás Rendszere (1559) II. kötet Pápa, 1910.   776. p.

[7] Kálvin János: A Keresztyén Vallás Rendszere (1559) II. kötet Pápa, 1910.   777. p.

[8] Mózes [= a vízből kivett, más értelmezés szerint: szülött, pl. Thutmozisz] az Ószövetség kiemelkedő alakja, a Lévi törzséből származó Amram és felesége Jokébed Egyiptomban született fia. Eredendően szerény férfiú volt, aki azonban a döntő pillanatban, az Úristen elhívását megértve és elfogadva voltaképpen a saját akarata ellenére - a isteni kiválasztás folytán - hőssé vált, és kiszabadította az ószövetségi zsidóságot az egyiptomi fogságból, a fára zsarnoki uralma alól. A bibliai hagyomány az ószövetségi kánon - az első öt könyv - szerzőjeként tartja nyilván.

[9] Gedeon (Gideon) a bírák korának egyik legnagyobb alakja, Izrael bírája volt, aki éppen gabonacséplés közben kapta a parancsot, az elhívást, hogy egyesítse Izrael fiait a midianiták ellen. Ledöntötte Baál oltárát, de a konkrét harc megindítása előtt többször is jelet kért Istentől, hogy biztos lehessen győzelmében. A kivívott győzelem nagy megbecsülést és hírnevet szerzett neki, honfitársai királyukká akarták tenni, de elhárította a királyi méltóságot. (Bírák Könyve 6, 11 - 8, 21.)

[10] Dr. Korsós Bálint:  Bocskai István hitvédő szerepvállalása a magyar irodalom tükrében Magyar Református Nevelés IV. évfolyam (2003) 7. szám 18. p.

[11] Illyés Gyula: A Reformáció Genfi Emlékműve előtt - Hét évszázad magyar versei III. kötet  Magyar Helikon Budapest 1966 337. p.

[12] Sepsi Laczkó Máté református lelkész kortársi feljegyzése Közölve: Történelmi Olvasókönyv III. Forrásszemelvények 1526-1849 Tankönyvkiadó, Budapest  [é. n.] szerkesztette: Sinkovics István 290. p.

[13] Ézsaiás Könyve 55, 8.

[14] U. a. u. o. 290. p.

[15] Gedeon, Joás fia az Abiézer nemzetségből, Manassé törzséből, Ofrában lakott. (Bir. 6, 11.) Isten Midján kezébe adta Izraelt, mert elhagyta Őt. Miután a nép megbánta bűneit, Isten elküldte angyalát Gedeonhoz, hogy szabadítsa meg Izraelt. Némi vonakodás után Gedeon vállalta és végrehajtotta a feladatot. Az Újszövetség is a hit harcosai között tartja számion Gedeont (Zsid. 11, 32.), ennek megfelelően a protestáns közgondolkodásban mindig az Úristen által kijelölt szabadítót értették e név alatt. Református Énekeskönyvünk 393. dicséretében így énekeljük: „... Ő állít Gedeont melléd, általa harcodban megvéd, Szent Igéjét és téged." Lásd még a 282. számú lábjegyzetben leírtakat!

[16] Bocskai nemesi levele a hajdúknak [1605] Történelmi Olvasókönyv III. Forrásszemelvények 1526-1849 Tankönyvkiadó, Budapest  [é. n.] szerkesztette: Sinkovics István 292. p.

[17] U. a. u. o. 16-22.p.

[18] Idézi: Dr. Korsós Bálint id. mű, id. helyen 18-22. p.

[19] Pál Apostol Levele a Rómabeliekhez 13, 1.

[20] Kálvin: A keresztyén vallás rendszere. Pápa, 1910.IV. 32. 779.

[21] Idézi: Bottyán János: Hitünk hősei Budapest.1971. 240. 66.

[22] Idézi: Révész Imre: akikre nem volt méltó a világ Kolozsvár 1921. 94.. p.

[23] MAGYAR HISTÓRIA 1526-1608 (Forrásgyűjtemény) szerkesztette: Nagy Gábor Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft. [Debrecen] 486. p.

[24] Józsué Efraim törzséből származó, a közösség iránt mélyen elkötelezett férfi volt, aki a pusztai vándorlás során Mózes egyik legfőbb segítőjeként tevékenykedett. Ő győzte le az ellenséges amelikitákat. Felkísérte Mózest a Sion hegyére, a kőtáblák átvételére. Törzséből ő vállalkozott az Ígéret Földjének - Kánaán - kikémlelésére Mózes halála után annak utóda lett, és azt a feladatot kapta, hogy népét, a zsidóságot bevezesse az Ígéret Földjére (5Móz. 31, 7-8.). Halála előtt még megújította a zsidóság törzsi szövetségét, és felosztotta a törzsek között a még meg nem hódított nyugati területeket - úgy is fogalmazhatnánk, hogy befejezte a választott nép honfoglalását.

[25] Barcza József: Bethlen Gábor a református fejedelem Budapest 1980 118.. p.

[26] Kemény János Önéletírásából Történelmi Olvasókönyv III. Forrásszemelvények 1526-1849 Tankönyvkiadó, Budapest  [é. n.] szerkesztette: Sinkovics István 298-299.. p.

[27] Arra céloz a fejedelem, hogy Rákóczi György, Széchy György, Thurzó Imre és még néhány magyarországi főúr előzetesen elkötelezte magát Bethlen Gábor mellett, amennyiben a protestáns vallásszabadság védelmében belép a harmincéves háborúba.

[28] Bethlen Gábor levele Rákóczi Györgyhöz, Gyulafehérvár, 1619. augusztus 18. Történelmi Olvasókönyv III. Forrásszemelvények 1526-1849 Tankönyvkiadó, Budapest  [é. n.] szerkesztette: Sinkovics István 298-299.. p.

[29] Aurelius Augustinus (354-420) [Szent Ágoston] az egyik legjelentősebb keresztyén egyházatya és  filozófus volt. A retorika tanáraként működött Tagaste, Karthágó, Róma és Milánó felsőbb iskoláiban 387-ben Milánóban vette fel a keresztyén hitet. Nyolc évvel később, 395-ben már Hippo Regius püspöke lett. Írásaival nagy hatást gyakorolt mind a Római Egyház, mind a protestantizmus teológiájára és etikájára.  Legfőbb művei: Confessiones [Vallomások], valamint De Civitate Dei [Isten államáról].

[30] Barcza József: Bethlen Gábor a református fejedelem Budapest 1980 49-50 p.

[31] U. a. u. o. 52. p.

[32] Pál apostol levele a Rómabeliekhez 5, 1.

[33] Ézsaiás Könyve 43, 1b

[34] Hét évszázad magyar versei III. kötet  Magyar Helikon Budapest 1966 337. p.