Életünk része, '56

Adminisztrátor, 2009-10-23 08:13:51

A mi szerencsétlen magyar népünk mélységes megosztottságának az egyik legnyilvánvalóbb jele, hogy nincsenek közös ünnepeink. Vannak ugyan közös emlékeink, de nincs közös emlékezet. Az utolsó ünnep, amelyet még úgy-ahogy együtt tudunk ünnepelni 1848. március 15. Aztán vége.

Azért van ez így, mert a közös ünneplés feltétele valamiféle közös megegyezés arról, hogy miről is szól történelmünk.  Ami pedig különösen is a 20.századi történelmünk értelmezését illeti , vegyük akár a két háború közötti időszakot, vegyük akár a magát szocialistának nevező korszakot, mi magyarok készek vagyunk akár ölre is menni a különböző álláspontok védelmében. Észre sem vesszük, s valóságos szellemi-lelki polgárháború bír gyorsan keletkezni akár még kisközösségekben is, ha szóba kerül a Horthy rendszer, 56, Nagy Imre, Kádár János, vagy a rendszerváltás.

A kronológikus időben a rendszerváltáson innen vagyunk ugyan, ám pontosan tudjuk, hogy még mai életünkben is magunkkal és magunkban cipeljük az egész 20. századot. Mondd meg mit gondolsz a két háború közötti időszakról, megmondom  ki vagy. Mondd meg hogyan viszonyulsz '56-hoz, s kijelölöm helyedet a mában. Beszélj a kereszt(y)én(y) megalapozottságú múltról, s tudom, hova tegyelek a mában. A mi mai identitásunk meghatározó és kitörölhetetlen része a múlthoz való viszonyunk.  A mai identitások értelmezési bázisát is a 20. század adja meg. Ha meg akarod mondani, hogy ki vagy te, és ki a másik, csak a múlt felől teheted meg.  Ezt mondjuk egy amerikai az életben nem bírná fölfogni, nekünk pedig ez megkerülhetetlen adottság, amelytől nem tudunk megszabadulni. Ez a mi életünk. Ez a mi történetünk.

Könnyű volt 20 évvel ezelőtt ünnepélyesen kikiáltani a Magyar Köztársaságot, ám a népet, az istenadta népet nem lehetett lecserélni. Akárhogy is, ha ma el akarjuk mondani önmagunkról, hogy mi kik vagyunk, akkor arról is kell beszélnünk, hogy miként viszonyulunk Trianonhoz, 56-hoz, a kommunista időszakhoz, a rendszerváltáshoz, stb.stb. Persze, mondhatják azt a mondjuk 70-es években született fiatalok, ma már felnőttek, hogy nekik ehhez semmi közük. Csakhamar rá fognak döbbenni arra, hogy nem tudnak kívül maradni, a történelem beszippantja őket.

Ülsz egy fogadáson, vegyülsz, kezet fogsz és koccintasz, és nem tudod, hogy a másik az kicsoda. Nem ismered a múltját. Elmégy a templomba, beülsz a padba, közösségbe von az ének és az igehirdetés, de kiélezett helyzetekben nem tudod a melletted ülőről, hogy kicsoda. Nem ismered a múltját. Felmégy a szószékre, hirdeted az Igét, de óvakodsz attól, hogy bizonyos történelmi-társadalmi kérdésekről nyíltan beszélj, mert nem tudod kik hallgatnak, s nem akarod megosztani a gyülekezetet.  Mert '56 és az egész huszadik század még nem a rólunk levált történelem, hanem az életünk része.  Méghozzá, sajnos, kibeszéletlen és fel nem dolgozott része, amit úgy hordozunk magunkban, mint titkolt, de soha ki nem heverhető fájdalmat, vagy mint ma is örömöt adó, nosztalgikus emléket.

S itt és ma, a rendszerváltás cezúrája után húsz évvel (ha ugyan cezúra volt, még ebben sincs megegyezés) a múlthoz való viszony alapvetően meghatározza egymáshoz való viszonylatainkat is.

És ennek, a feldolgozatlan múlthoz való zűrzavaros viszonylatainknak áldozatává vált keresztyénségünk is, sok tekintetben. Abban is, ahogyan egymáshoz viszonyulunk, s abban is, ahogy viszonyulnak hozzánk. Egyesek szerint azért nem kell ma társadalmi szintű keresztyénség, mert az a múlt része, mások szerint azért van szüksége a mai magyar társadalmunknak a keresztyénségre, mert az a múltunk része. Ezért nem jött létre megegyezés a rendszerváltás után arra nézve sem, hogy a hivatalos ateizmus bukása után vajon miféle lelkiség fogja majd betölteni az üresen maradt szellemi teret. Ma már sajnos tudjuk: semmilyen sem. A ma domináns szellemiség az, hogy nem kell domináns szellemiség.

Noha keresztyénségünk helyzete (sem) úgy alakult a rendszerváltás óta, ahogyan reméltük, számomra '56 mégis  jelzésszerű kezdőpontja egy folyamatnak, amely a rendszerváltásban csúcsosodott ki. Az értelme ennek a folyamatnak számomra pedig az, hogy nincs olyan hatalmi berendezkedés, amely hosszú távon figyelmen kívül hagyhatná azt a tényt, hogy a történelem mindig több is és más is, mint hatalmi szereplők puszta összjátéka. Talán érdemes lenne számolni egy olyan meghatározó hatalommal, akit a magyar nyelvben hagyományosan Istennek hívunk. Ma is. Meg aztán, ha a huszadik századra, mint életünk részére gondolunk, arra sem árt figyelmeztetni magunkat, hogy a történelem nem ismeri a véglegesen fixálódott hatalmi helyzeteket. Ma sem. A hitetlenség egyik fajtája az, amikor a mindenkori jelent állandónak tételezzük, mintha bizony Istennek semmi köze nem lenne a folyamathoz, amelyen keresztül, akárhogyan is, nyilvánvalóvá teszi hatalmát. S ha van az egyháznak bűne, márpedig van, akkor az az, amikor a mindenkori jelent állandóságként szentesíti, az Igére hivatkozva. Mintha bizony Istennek semmi köze nem lenne a végkifejlethez, ahonnan nézve minden „most" csak átmeneti része egy folyamatnak, amely folyamatban újra és újra nyilvánvalóvá válik az Ő hatalma és igazsága. Ma is.

Ezért aztán '56, mint szabadságigényünk történelmi jele, föltéteti velünk azt a kérdést is, hogy vajon ma, immár szabadságban, mit kezdünk ezzel a szabadsággal? Most már vége van annak a kényelmes helyzetnek, hogy másra lehet fogni sok nyomorúságunk okát. S ha az elmúlt húsz évre gondolok, azt kell mondjam, ebben a szabadság-iskolában van még hova fejlődnünk.

Köntös László

http://www.refkozelet.blogspot.com


Vélemények, hozzászólások

A hírhez 3 hozzászólás érkezett, ezeket ide kattintva olvashatja

2022. August 19., Friday,
Huba napja van.

Látogatóink száma a mai napon: 5812
Összesen 2009. június 2. óta : 32321529