"Megbecsülés, hogy presbiterek lehetünk" - Beszámoló egyházmegyei presbiteri konferenciáról

Adminisztrátor, 2011-01-04 00:00:00

2010 adventjében december 4-én presbiteri konferenciára gyűltünk össze Székesfehérváron presbiterek, gondnokok, gyülekezeti képviselők és lelkipásztorok. A szívélyes esperesi köszöntő és tájékoztató után áhítattal folytatódott az együttlétünk.

Somogyi László a Székesfehérvári gyül. lelkipásztora a Zsid.1,5-14-et olvasta. A levél szerzője a Lélek által ihletetten beszél Istenről, ugyanakkor Jézus Krisztusról tesz kijelentést, az angyalok fölé emeli, mert a királyi szövetség benne teljesedett be. Úgy szól róla, mint Uraknak Uráról és Királyoknak Királyáról, akit a legmagasabb helyen látni, dicsőíteni kell /ez a feladatunk/ teljes örömmel, mert a második adventben Istenként, Királyoknak Királyaként jön el. A szerző meggyőződése mögött személyes találkozás áll. Erre a találkozásra vagyunk mi is mindnyájan elhívva, hogy ezt a találkozást átélve erőt adjon, hogy mi is hirdessük Krisztus páratlanságát, egyetlenszerűségét, mert Ő fog eljönni azon a napon. A vele való találkozásra kell, hogy felkészítsen az advent. Ő az, aki betölti szükségeinket és szeretetével átölel, hogy hitünkben megújulva mehessünk tovább.

A szívünkhöz szóló áhitat után Dr. Vladár Gábor Rektor úr, a soproni gyül. lelkipásztorának előadását hallgathattuk meg, Újszövetség és a presbitérium címmel. Előadásában alapvető megállapítást fogalmaz meg, mégpedig arról, hogy az egyházunk jelenlegi formája kimenőben van, nem tudjuk pontosan, mi következik, de a mi feladatunk a jövő építése. Kimondta, hogy „az egyház jövője, a jövő egyháza" mi vagyunk. Isten az egyházát az örökkévalóságra akarja megtartani. Kérdés, hogy részt akarunk e venni az Élő Isten tervében mi magunk is? Mivel a körülöttünk levő világ, társadalom változik, így egyházunk formája sem fog állandó maradni, üzenete ugyanaz, a küldő Úr ugyanaz, az evangélium ugyanaz, de ezt mindig új és új helyzetben és új körülmények közözött kell kialakítanunk, átformálnunk és továbbadnunk. Mint tudjuk évezredeken keresztül alapozódott meg a misszió, majd kitárulkozott, és jelenlegi időnknek az evangelizáció korszakának kell lennie, mert:

- napjainkban olyan kevesen és keveset tudnak a keresztyénségről, Krisztusról, az egyházról

- veszélyesen kontrolnélkülivé vált keresztyénségünk

Új feladatok várnak ránk, mert nem tudjuk megfelelően megfogalmazni hitünket, azokat a gondolatokat, amelyeket el kell juttatnunk azokhoz akik „várva várják az Isten fiainak megjelenését". Mivel nincs határ egyház és világ között veszélyforrássá vált számunkra, de Jézus imádkozott és könyörgött értünk főpapi imádságában, hogy „...őrizd meg őket a gonosztól." /Ján. 17,15/ Gyülekezeteinknek van egy „mag" része, melyet mi alkotunk, de kialakul egy új generáció, akiket meg lehet és kell szólítani. Erre lehetőséget nyújtanak a különféle alkalmak. A megszólítás módja nem mindegy, hogy milyen, mert ők ránk vannak bízva. Fontos, hogy munkatársakat keressünk a szolgálatokhoz, ezért nem mindegy, hogy mit csinálunk a gyülekezetben. Nem jó, hogy egy emberes egyház alakult ki, ahol a lelkipásztor végez minden szolgálatot. Ismerjük az egyetemes papság elvét, kérdés, hogy alkalmazzuk e? Segítünk e a mindennapi egyházi életben? Kéne és feladatunk. A mi feladatunk az is, hogy könyörögjünk munkatársakért, ne egyedül építsük Isten országát és ne csak a lelkipásztor. Az Isten bennünket is fel akar használni, nem csak abban, amiben a legjobb vagyok, hanem éppen ellenkezőleg az a kegyelem, hogy abban akar használni, amire nem is gondolunk /segédmunkásként/. Példa erre Péter, aki halász volt és erejével nem halakat kellett fognia, hanem embereket megszólítani, emberekhez kellett beszélni az Úrhoz vezetni őket. Mit vár tőlünk Isten? Azt, hogy legyünk példás életet élő egyháztagok, presbiterek, akiknek megfelelő kapcsolatunk van Istennel, a családdal, a lelkipásztorral, az egyházzal és a világgal. A presbiter hite az Isten igéje, nem csak bizonyos ismeret, hanem szívbéli bizodalom.

Követendő minta, élő hite van /napi kapcsolat Istennel, bibliaolvasás, csendesség, imádság/ és van kisugárzása, keresztyén családot nevel, felelőséggel cselekszik, a rábízottakat gondozza, kötelességét megteszi. Megtalálja a lehetőségeket. A lelkipásztornak legyen a munkatársa /szeme, keze, lába stb./. Imádkozik az egyházáért, nem kritizálja, hanem tesz is érte valamit, részt vállal az egyházközség irányításában, részt vesz a gyűléseken és ott fejti ki véleményét, hűséges sáfár. Ismeri települését múltját, jelenét és jövőjét, problémáit is. Tudja, mikor tesz jót. Tudja, hogy az élő Isten nem változik és ezzel az örömmel szolgál.

Ezután a tartalmas előadás után Dr. Huszár Pál kerületünk főgondnoka, a zsinat világi elnöke tartott számunkra érdekfeszítő előadást Kálvin és a presbitérium címmel. Előadását Ézs. 40,31-vel kezdte "De akik az ÚRban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el." Azért is, mert ez egyfajta mottó, egyfajta jelszó a presbiteri tevékenységben, de leginkább egyfajta lelki - szellemi erőforrás, amelyre mindannyiunknak szükségünk van, akik valamiféle őrállói szerepet vállaltunk, akiket az Úr Isten valamiféle feladattal tisztelt meg. Valamit ránk bízott, és valamit elvár tőlünk. Előadását két igével folytatta:

„A vezetésben bevált presbiterek kétszeres megbecsülést érdemelnek: elsősorban azok, akik az igehirdetésben és a tanításban fáradoznak."

1Tim. 5,17

„A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs és Krisztus szenvedésének tanúja, valamint eljövendő dicsőségének is részese: legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen; ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak."

1Pt. 5,1-3

Ezek az igék kész programot adnak a presbiterek számára igencsak hiteles emberektől. Mind a két szerző magasra értékelte a presbiteri feladatokat, különösen a szólást, a bizonyságtételt keresztyén hitünkről, református meggyőződésünkről alkalmas és alkalmatlan időben.

Kálvin már fiatal korában rádöbbent az akkori egyház egyensúlytalan állapotára, nehézségeire és ennek hatására próbálta a presbiteri tisztet visszahelyezni az eredeti helyére. A szolgálatban első helyre helyezte az igehirdetőt, második helyre emelte a presbitert sokrétű feladataival és felelősségével együtt. A harmadik helyre a diakónusok, a negyedik helyre a doktorok kerültek, akik ma teológiai professzorok, tanárok, akik a lelkész utánpótlásról gondoskodtak. Úgy tekinthetjük, hogy ezzel helyre állt a megfelelő rend, a presbiterek szerepe a helyére került.

Nálunk is felértékelődött a presbiterek szerepe a XVII-XVIII. században az előző üldözések /ellenreformációs intézkedések/ után, mert megmaradtak, ismerték a Bibliát és életben tartották a protestáns egyházakat lelkészek nélkül is.

Mostani időnkben nagyon fontos a missziói parancs végrehajtása:

„Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet..." Mt. 28,19. Ez ránk mindannyiunkra vonatkozik, ez szólás kötelezettséget is jelent a számunkra. Ennek legfontosabb formája a személyes példaadás, úgy élni, szólni, hogy hiteles legyen.

A gyermeket és fiatalokat nem küldeni, hanem hívni kell magunkkal jó példát adva. Van lehetőségünk a megszólalásra, környezetünkből hívni embereket alkalmakra és „tejnek italával" próbáljuk őket rászoktatni a közösségbe járásra. Feltehetik a kérdést, hogy a mostani gazdasági helyzetben mi lesz velünk? Bátran mondhatjuk, hogy az a fontos, hogy ki lesz velünk. „és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig." /Mát. 28,20/ mondja Jézus az egyház ura.

Fontos a gyakorlati presbiteri élet, tevékenység az egyházban jóindulattal, örömest a szolgálatban, igeolvasás, imádság akár az istentiszteleten is. Megbecsülés, hogy presbiterek lehetünk. Látnunk kell, hogy az Istennek valamilyen terve van velünk. A szolgálathoz adott erőt, jó kedélyt, mert így a szolgálat nem teher, a jó kedvvel végzett szolgálat számtalan örömöt szerez. Érezzük úgy, hogy az Úr Isten kitüntetett, megtisztelt, munkatársául hívott el bennünket. Az ő kegyelméből kerültünk a szolgálatba, fogadjuk el, és Ő ehhez fog adni erőt.

Az előadások után csoportbeszélgetéssel folytattuk együttlétünket. A bizalomról és a reménységről beszélgettünk. Néhány gyülekezeti képviselő elmondta az Úrba vetett reménységét, erőt gyűjtve a vele /Krisztussal/ való kapcsolatból. Említették a testvérek a kommunikáció fontosságát a gyülekezetben a félreértések elkerülése miatt is. Felhívták a figyelmet az egymással való személyes kapcsolat fontosságára. A példamutatás fontossága is újra szóba került. Elhívásunkat vegyük komolyan.

Záró nyilatkozat elfogadására készült javaslat a konferencián, melyben a mi gondviselő Urunknak adunk hálát a konferencia megrendezéséért. Az előttünk álló esztendőben presbitériumainknak tisztújítást kell végeznünk. Ez az alkalom lehetőséget kínál arra, hogy a Dunántúlon is szervezett formát öltsön az egyházmegyénként tartott presbiteri konferenciák valamint a kis közösségekben munkálkodó presbiteri találkozók sorozata. Ezért a Mezőföldi Református presbiteri konferencia kezdeményezi a Dunántúli Református Presbiteri Szövetség megalakulását.

A presbiteri konferencia a záró nyilatkozat elfogadásával és áldással, valamint ebéddel ért véget.

Miklós Gábor

székesfehérvári missziói gondnok