"Tenyerén hordozott bennünket" - beszámoló a magyaralmási gyülekezet kirándulásáról
Viniczai József, 2012-11-06 04:00:00
2012. október 20-át írtunk. Ez a dátum már nem az első, amit a 30-40-esek kijelöltek a kirándulásra, amire szeretettel hívogatták az idősebb korosztályt is. Az időponton azért kellett többször változtatni, hogy a lehető legtöbben el tudjanak jönni, ami aztán helyesnek bizonyult, hiszen legalább 40 testvérünk, fiatalok és idősebbek gyülekeztek a Kistemplom utca végén, ami szeretett templomunk helyszíne is. Az autók alig fértek el a parkolóban.
A 8 órai gyülekező időpontja egybeesett azzal a természet adta ajándékkal, amikor a nap megmutatja erejét, és ezen az októberi napon különösen jól esett ez, hiszen mindenki aggódott az időjárás miatt. Ez a csodálatos idő mindenkit felvillanyozott, akárcsak az imádság és áldás, amit a kirándulás előtt körbeállva és kézen fogva hallgattunk, amiben Tiszteletes urunk, kérte az Urat az útra indulók megáldására és gondviselését a biztonságos hazatérés reményében.
Még a Fő utcában bevártunk egy kedves családot, akik Mezőszilasról csatlakoztak hozzánk. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen messziről eljönnek velünk egy kirándulásra. Ez volt számomra az első jel, hogy nem mindennapi kirándulásban lesz részem. Ekkor sajnáltam igazán, hogy két autót is hátrahagytunk a faluban, mivel kevesebb autó is elég volt. Talán voltak olyanok, akik távol maradtak azért, mert nem gondolták volna, hogy nekik is jut hely mások autójában. A legközelebbi kiránduláson már talán Ők is velünk tartanak. Bátorítsuk és hívogassuk Őket.
Jó volt nézni a tíz gépkocsit, ahogy faluról falura falják a kilométereket és a sok embert, akik csodálkoznak a különös konvojon. Vajon kik ezek? Hova mennek? Ha tudták volna, talán utánunk sietnek páran.
Utunk során, amikor a Szápári szélerőműveket megpillantottam, már láttam, hogy felejthetetlen lesz a mai napunk. Hiszen a tájképből kiemelkedő óriásoknak csak a forgó lapátjaik látszottak. A tartó oszlopot és a talajt sűrű köd borította. Ez számomra azt jelentette, hogy a testvéreinkkel együtt töltött időt jó néhány csodálatos fényképpel tudom emlékezetesebbé tenni.
A parkolóból vezető erdei úton a Bakonynánai "Római fürdő" felé csodálatos világ tárult elénk. A sűrű erdő fái közt a fény olyan szögben szűrődött be, hogy ilyet ritkán látni. Rögtön elő is vettem a fényképezőgépemet. Nem tudom hányan fordultak meg a gyalogutunk során, de én igen. Ez a fényjáték csak az úti célunk irányába volt jól látható, hátrafele halványabb árnyalata volt. GPS hiányában, mintha csak az égiek mutatták volna a helyes utat. Bár jól tudjuk, hogy a túravezetőnk Sáfrán István, akire rábíztuk magunkat, tévedhetetlen. Ha a kilométerekben nem is, de az útirányban mindenképpen! Neki szeretnék köszönetet mondani az ötletért és a szervezésért. Köszönöm!
Megérkezvén az "alaptáborba" a leleményes emberek nekiláttak fát gyűjteni a tűzhöz, mert az ebédre tervezett pörkölthöz bizony lángra és füstre is szükség volt. Mire én felocsúdtam a látványból és felhagytam a fényképezéssel már elég fa került a tűz köré, s szinte azonnal indultunk tovább az új úti cél felé, a Tési szélmalmokhoz. Útközben még elidőztünk egy kicsit a néhány száz méterre levő sziklás képződménynél, amit csak a természetjárók neveztek el "Római fürdőnek", hiszen rómaiak nem jártak e vidéken, és a fürdés lehetősége is csak azoknak adatik meg, kik mellélépnek a patak vizét megtörő sziklákon. Innen még néhányan visszafordultak, kik nem vállalva a hosszú utat inkább a nem könnyebb ebédfőzést választották.
A szikláktól való meredek emelkedőn ismét megmutatkozott az összefogás ereje, hiszen csak egymást segítve tudott mindenki biztonsággal feljutni a turistaútra. Jó volt látni a segítő kezeket, amik válogatás nélkül nyúltak a segítséget kérő kezek felé. Kétórás gyaloglás után elérkeztünk a tetőre, ahol a több mint 900 éves falu fogadott bennünket a rendezett portákkal és a fennsíkra jellemző kilátással. Körülöttünk a "Világ", a hegyek, amik látványát a két öreg malom szabdalja fel. Az egyik 172, a másik 88 éves. Ezek az építmények példamutató értékűek. Már az a mérnöki munka is lenyűgöző, amivel megtervezték a gépezetet, de az, hogy évtizedeken át használták, majd megőrizték a következő nemzedéknek, mindenképpen dicséretes az ott lakóknak. Elképzeltem, hogy hányszor imádkozhattak az emberek egyes erős viharban, hogy a szélirányba állítható födém a helyén maradjon. Magam is kérem az Urat, hogy vigyázza, őrizze e emberi elmével és kézzel épített építményt, mely bizonyára hittel épült. Erre utal az is, hogy két, jó állapotban tartott templom mellett vezetett az utunk a faluban.
A csoportkép készítés után visszaindultunk a táborhelyünk irányába, ahol már találkoztunk ismerős fákkal, kanyarokkal, utakkal...
Szinte már mindenki talált magának segítséget az imádságon kívül egy darab botban is. Az idősebb korosztály vezette a csoportot, mint ha még nem teltek volna be a látvánnyal és a 7 kilométeres úttal. Keresztes Józsi bácsi Ahoooj kiáltása volt a jel, hogy még nem érkeztünk meg, mert ellenkező esetben biztosan Hallelujával jelzett volna. Próbáltam felvenni a tempót, hogy mielőbb átélhessük az együtt elfogyasztott étel kivételes varázsát. Nagy öröm és ujjongás fogadott bennünket, vándorokat, visszatérőket. Az asztali áldás után elfogyasztott pörkölt ízét pedig nem lehet teljességgel leírni. Nagyon jól esett. Köszönet a szakácsoknak és a tüzet őrzőknek.
A lelki táplálék sem maradt el, ahogy máskor sem. Magam is hozzájárultam egy Wass Albert vers felolvasásával, a Virágtemetéssel. Ez a vers is bizonyság volt arra, hogy hittel, szeretettel, alázattal csodákra vagyunk képesek mi EMBEREK is. „Mert embernek lenni nagyon nehéz, másnak lenni nem érdemes." Még ha mások bolondoknak is néznek bennünket, ahogy a Tiszteletes urunk által bemutatott képen az öltönyös férfit, aki homokba dugja a fejét. Ne tántorítson el bennünket a krisztusi útról a közvélemény! Nem feltétlen járunk rossz úton, ha az nehéz, ha mindenki szembe jön velünk. Isten adta ajándék a szabadság, egyeseknek... sajnos sokaknak... határtalanságot jelent.
Éljünk a szabadsággal, de ne vissza!
Hamarosan összeszedelőzködtünk és útra keltünk, hogy a sofőrök érdekében még a szürkületben hazaérjünk. A konvoj most is nagy feltűnést keltett, amit a sor végén lévők biztosan érzékeltek. Jó volt még találkozni egymással és integetni, ahogy a faluban "szétszórtuk" az utasokat.
Mondhatnám... jövőre ugyanitt... de nem kéne annyit várni.
Köszönetet szeretnék mondani mindazoknak, akik bearanyozták ezt a napomat, akár a jelenlétükkel is, és nem maradhat el a hála szeretett Istenünknek, Aki a tenyerén hordozott bennünket a hosszú úton.
Forrás: Mezőföldi Református Egyházmegye honlapja
